Témakör: Filmek

Filmajánlók 5.

Oldaltérkép


Kapcsolódó oldalak
Filmek témában

10 kedvenc film
Cápás rendhagyó filmajánló
Filmajánlók 1.
Filmajánlók 10.
Filmajánlók 11.
Filmajánlók 12.
Filmajánlók 13.
Filmajánlók 14.
Filmajánlók 15.
Filmajánlók 16.
Filmajánlók 17.
Filmajánlók 18.
Filmajánlók 19.
Filmajánlók 2.
Filmajánlók 20.
Filmajánlók 21.
Filmajánlók 22.
Filmajánlók 23.
Filmajánlók 24.
Filmajánlók 25.
Filmajánlók 26.
Filmajánlók 27.
Filmajánlók 3.
Filmajánlók 4.
Filmajánlók 6.
Filmajánlók 7.
Filmajánlók 8.
Filmajánlók 9.
Filmajánlók ábécérendben
Halloween Night Fest 2 rendhagyó moziajánló
Jubileumi 500. moziajánló: Utazók
Prince of Persia rendhagyó filmajánló
Schwarzenegger 80's rendhagyó filmajánló
Underworld 1-4 elemzés
Vámpíros-vérfarkasos rendhagyó filmajánló

Mottó: ahogyan én láttam. ;-)

Éjszakai őrség kontra Nappali őrség



Előrebocsátom, a két film alapjául szolgáló regényeket szintén most olvastam, így, noha kétségbeesetten igyekeztem elvonatkoztatni és az eredetitől független szemmel nézni, nem sikerült. Így ezek az ajánlók óhatatlanul szólnak a könyvekről is.
Kezdeném a könyvekkel. Remek fantasy mai környezetben, kerek világképpel, pörgős, vicces, és nagyon vizuális. Vámpírok, alakváltók, boszorkányok, varázslók az ezredvég Moszkvájában. Fénypártiak a Setétek ellen. Politikai krimiként legalább annyira működik, mint fantasy-ként. Színvonalra simán felveszi a versenyt a Harry Potter sorozattal, és mielőtt valaki nekiállna hőbörögni, hogy akkor ez tuti csak koppintás, elmondanám, az Éjszakai őrség 1998-ban íródott...
A két mozi viszont nem a regények sima megfilmesítése, hanem csak támaszkodik az eredetikre, és lényegében új történetet írtak. Ez még önmagában nem lenne baj, csakhogy a forgatókönyv - különösen az Éjszakai őrség esetében - zavaros, nehezen követhető, és nagy valószínűséggel a könyv nélkül nem is érthető. A Nappali őrség filmváltozata minden kétséget kizáróan lényegesen jobbra sikeredett: érezhetően nagyobb volt a költségvetés és ennek eredményeképpen az alkotói szabadság is. Az első résznél félórával hosszabb, mégis sokkal élvezetesebb és gyorsabb. Azt a jelenetet, amiből megtudhatjuk, hogyan vezet egy boszorkány, amikor ideges, négyszer tekertem vissza. :-)
Ha már a szereplőknél és a látványnál tartunk: itt is vegyesek az érzelmek. Némelyik színész telitalálat az adott karakterre, de pont a Setétek vezetője messze nem az a félelmetes karakter, akit a regény alapján elképzelnénk. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem jó... csak más. Rosszabb a helyzet a természetfeletti jelenetek megjelenítésénél: a könyvben szinte tapinthatóan és fullasztóan tökéletesen leírt másik dimenzió, a Homály, amiben a szereplők közlekednek, a filmben csúnyán elnagyolva jelenik meg. Ez a film számomra legfájdalmasabb hiányossága, ami talán furcsának tűnhet a könyvek ismerete nélkül.
És ezzel elérkeztünk a konklúzióhoz: érdemes megnézni ezt a két filmet? Bizony érdemes a hibák ellenére is, és utána, de csak utána elolvasni a könyveket. :-)

Taxidermia

Hasonló eszközökkel operál, de mégis jóval sokkolóbb, mint az Anatómia. Gyomorforgatóbb, mint a Rózsaszín flamingók. Olyan beteg, amilyen a Fűrész-sorozat még a 99. részben sem lesz.
Látszólag szilánkokra széteső, de mégis koherens szürreális lázálom. Képek, amik beleégnek az agyadba és többé nem felejted el őket.
Csak extrém erős idegzetűeknek. És ezt most tényleg komolyan mondom.

Rejtély

A Rejtély is egy olyan film, amit már moziban is meg akartam nézni, csak nem jött össze. Így aztán vártam, kitartóan, hogy a DVD ára a bűvös ezer forintos határ alá essen. És az idő engem igazolt: a hajamat téptem volna utólag, ha sikerül megvenni premier áron...

Pedig hát az ember azt hinné, hogy egy thriller, amiben Daniel Auteuil és Juliette Binoche a húzónevek, nem lehet rossz. Az első gyanús jel, hogy már a bevezető vágás is érthetetlenül és értelmetlenül hosszú. A második frusztráció a szinkronhangok: csontsovány francia nyelvismereteim ellenére visszaraktam az eredeti hangot, mert a magyar két perc alatt halálra idegesített.
Aztán "beindult" a történet. Vontatottan, szétesően, érthetetlenül. Egészen az utolsó jelenetig, amikor egyszer csak elkezdtek jönni a betűk. Én meg ültem és néztem, hogy mos'mivan? Hát én ezt rohadtul nem vágom. De gondoltam, ha már DVD-t nézek, nekiesek az extráknak, talán azokból megértem, amit amerikai filmeken edződött egybites nézőként nem sikerült felfognom. Két percig sem kellett várnom, és megtudhattam, hogy a rendező lenézi azon kollégáit, akik mindent megmagyaráznak a nézőnek.
Na ezen a ponton DVD lejátszó kikapcsol. Nyomdafestéket nem tűrő reakcióimat pedig nem írtam bele jelen ajánlóba. :-)

Cloverfield

A Cloverfield a Blair Witch Project-ben remekül bevált ötletet hasznosítja: valaki valahol talált egy videokamerát egy amatőr felvétellel, amiből fény derül bizonyos eseményekre. De míg a BWP-ben a készítők egy dokumentumfilmet akartak csinálni, a Cloverfield-ben csak belecsöppentek az események közepébe. És ugye túl jól nem jöhettek ki belőle, ha a történetet csak a felvétel meséli el...

Kezdődik a film, az Amerikai Védelmi Minisztérium logóját látjuk. Aztán egy felirat: "a kamera az US-447 számú incidens helyszínen került elő, ami korábban Central Park néven volt ismert". Na innen már sejtjük, hogy nem egy szimpla kocsmai verekedés van azon a kazettán...
És indulhat az elmúlt év egyik legszórakoztatóbb horrorja, ahogy azt egy közönséges Mediamarkt szintű kézikamerával rögzíteni tudja egy amatőr videós. Túl gyors kameramozgások, állandó fókusz-, fényerő- és fehéregyensúly-problémák. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezektől baromi hatásos. Persze nem mentes logikai meg rendezési hibáktól. De ha nem követünk el három hibát a film nézésekor, garantáltan a képernyő elé szegez minket. Ezek a hibák pedig:
(1) Vissza akarjuk tekerni, mert valamit nem láttunk pontosan - ne tegyük, a szereplőknek sem volt rá ideje, éljük át az egészet velük együtt valós időben.
(2) Okostojásként fanyalogva feltesszük a kérdést: "... és pont itt mi a francnak kellett videóznia, miért nem dobta el már rég a kamerát?"
(3) Nem értjük, hogy bírta idáig a kamera, sérülés és töltés nélkül.
Sikerülni fog? Akkor kellemes hátborzongást és levegőért kapkodást. :-)

28 nap múlva kontra 28 hét múlva



A 28 nap múlva úgy élt az emlékeimben, mint az egyik legjobb horror, amit láttam. Mikor megjelent a folytatás, elhatároztam, hogy egymás után nézem meg a kettőt. Ebből egyrészt kiderül, mennyire emlékszem az első filmre, másrészt hogy az utód mennyire tud felnőni a magasra tett mércéhez.
Mint talán ismeretes, az első rész alapötlete az, hogy elszabadul egy vírus, ami nagyjából 20 másodperc alatt dühöngő őrültté változatja a fertőzötteket. A film pedig nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy egy maroknyi még egészséges ember hogyan próbál életben maradni. Csakhogy a mondanivaló ennél sokkal mélyebb: mennyit számít az önfeláldozás, mennyire tudunk emberek maradni, ha állatokkal vagyunk körülvéve (ebben a részben a fertőzötteknek hangsúlyozottan semmi intelligenciájuk nincs), és mennyire kell állattá válnunk, ha emberi méltóságunkat akarjuk minden áron megőrizni. Mindezt lassú tempóban felépítve, közel egy és háromnegyed órában, másodszorra nézve meglepően kevés öldöklős akciórésszel, ám egy pillanatig sem unalmasan.
És akkor jött a második rész. Próbáltak átemelni minden eszközt, amivel az előző rész dolgozott: zaklatott kameramozgások és vágások, véres effektek, zene. Stílusilag tehát valóban szerves folytatást kaptunk. Csak... a 28 hét múlva nem több mint egy sima B kategóriás túlélőhorror, ami ráadásul túl komolyan veszi magát. Kiszámítható fordulatok, megállás nélküli akció, ami a szűk másfél órás hossz ellenére unalomba fullad. Hiába a színészek remek munkája, a filmet ők sem tudják megmenteni. Talán ha a forgatókönyvírók nem követik el azt a hibát, hogy a vírus újabb kitörésében főszerepet játszó fertőzöttre az intelligencia nyomait erőltetik, az egész nem vált volna hiteltelenné. Mert persze az összes többi fertőzött maradt ágyútöltelék...
Összefoglalva: az első rész még hosszú évek múltán is ütős, a közelmúlt filmjei között a Legenda vagyok az, ami összemérhető vele. Ajánlott. A második rész, szóval... ahhoz nem elég látványos, hogy a Kaptár sorozatnak ellenfél legyen, ahhoz nem elég vicces, hogy a Haláli hullák hajnalát legyűrje, és főképp nem elég hatásos ahhoz, hogy elérje mondjuk a Sziklák szeme színvonalát. Csak fanatikusoknak.

Wanted

A Wanted vegytiszta popcornmozi, ami tökélyre viszi azt az elképzelést, hogy látvánnyal, akcióval és hanggal mindent le lehet dugni a néző torkán. Sztochasztikus pályán repülő, menetközben funkcionális egységekre széteső puskagolyók, tetszőleges sérülés gyógyítása néhány óra alatt gyógyfürdővel, 400-as pulzus (igen, kiírom betűvel: NÉGYszázas :-)) hatására felgyorsuló reflexek és látás, defektes gumin is hibátlanul kormányozható és gyorsuló sportkocsik, hogy csak a legviccesebbeket említsük.

Ehhez adjunk hozzá egy adag szemérmetlen lenyúlást mást filmekből (Equilibrium, A szövetség, A birodalom visszavág, Limonádé Joe, és még sorolhatnám), nagy adag vért, csontrecsegést, és... meglepetés, meglepetés: az elmúlt időszak filmjeinek magasan a legjobb csókjelenetét Angelina Jolie-val az egyik oldalon. :-)
Kövezzetek meg, de én remekül szórakoztam. :-)

A boldogító talán

A boldogító talán egy nem túlbonyolított :-) romantikus vígjáték: itt van nekünk Tom (Patrick Dempsey) és Hannah (Michelle Monaghan), akik tíz éve jó barátok, és eszükbe sem jutna más. Míg egy napon be nem üt a ménkű, és Hannah bejelenti, hogy férjhez megy, Tom pedig ráébred, hogy valójában neki kellene a vőlegénynek lennie ezen a ceremónián. Innentől kezdve mindent megtesz, hogy legyőzze a vőlegényt, pedig akit valójában le kell győznie, az saját maga.

Láttuk már ezt a történetet Sandra Bullockkal (Aludj csak, én álmodom), Jennifer Lopezzel (Szeretném, ha szeretnél) és persze Julia Robertsszel (Álljon meg a nászmenet). Kérdés, hogy akkor miért érdemes egyáltalán megnézni?
Hát egynek azért, mert szeretjük a romantikus vígjátékokat. :-)
Aztán mert aranyos. A nőcsábász Tomot a szívünkbe zárjuk, ahogy egyre mélyebb letargiába süllyed, látva Hannah ragyogását, aki semmit sem vesz észre az egészből, csak csüng a tökéletes férjjelöltnek tűnő skót főnemes Colin nyakán, akiben viszont akad valami tenyérbemászó. Meg azért, mert nagyon eltalált karakter körülöttük az összes mellékszereplő. Kitűnő a helyzetkomikum. Ülnek a poénok. Illik a filmhez a zene. Az operatőr felcsavarta az összes romantic filter-t a kamerára. :-)
És mert tudjuk, hogy a végén úgyis összejönnek. :-)

Erőszakik

Mit kapunk, ha a "11:14"-et keresztezzük a "Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső"-vel? Egy halom szeretnivaló pancsert, aki mind elnyeri méltó büntetését. Abszurd és koromfekete humort, sziporkázó párbeszédeket, "minden-mindennel találkozik" sztorit, patakvért, Colin Farrel élvezetes ír akcentusát, és mintegy mellékesen vicces kis ízelítőt Bruges hangulatából. Egy filmet, amin nagyjából az ötödik másodperctől kezdve folyamatosan röhögünk, hol magunkban vinnyogva, hol fennhangon, hol a homlokunkat csapkodva.
Nagyondurva. Nagyonjó.

Vasember

Felsóhajtunk, legyintünk: megint egy újabb képregényadaptáció. A Pókember 3 óta ez a műfaj nem cseng túl jól. Oké, Robert Downey Jr. nem rossz (még emlékszünk, mit röhögtünk a Durr, durr és csók című beteg mozin :-)), Jeff Bridges meg persze mindig jó, Gwyneth Paltrow nézhető - tegyünk egy próbát. Popcorn, kóla, oszt hadd menjen.

És jön a meglepetés: a film nem is rossz. Downey néhány kábítószer-elvonókúrát már látott arca teljesen hibátlanul vált a nőfaló macsó, a zseniális tudós és a világban a helyét nem találó, önjelölt igazságtevő között. Önirónikus, vicces, de végig hiteles. Bridges olyan szinten töményen gonosz, hogy azt maximum Kevin Spacey tudná cinikusabban előadni. Paltrow pedig... nos, ahogy már mondtam, nézhető. :-) És amire végképp nem számítottam: teljesen jó a magyar szinkron, mind a színészeket, mind a hangminőséget tekintve.
Adjunk még hozzá tökéletes minőségű CGI-t, ügyesen adagolt akciót meg poénokat, emészthető mértékben amerikai történetet, és itt van nekünk egy kellemes két órás filmecske. Nem váltja meg a világot, nem íródik be a történelemkönyvekbe, de jót szórakoztunk a pénzünkért.

A bakancslista

Mire számít az ember, ha egy filmben két olyan színészlegenda szerepel, mint Jack Nicholson meg Morgan Freeman? Hibátlan színészi játékra, elsősorban. Aztán minimum nem szokványos történetre.

A Bakancslista mindezeket lazán hozza, de ennél sokkal több. A székhez szegez, lebilincsel, és utólag is dolgozik az ember agyában, nem hagy nyugodni. Akcióról persze szó sincs, lassan hömpölygő, fekete humorral gazdagon megtűzdelt drámát láthatunk. Két rákos beteg utolsó hónapjait követhetjük végig, amint beutazva a világot, pótolni akarják mindazt, amit elmulasztottak eddig az életben. A piramisok Egyiptomban, a Himalája lejtői, a Taj Mahal, Hong Kong felhőkarcolói - csupa festői kép, amik azonban pusztán fakó hátterei a két öreg, az életből már majdnem reménytelenül kiábrándult férfi cinikus, brilliáns és elgondolkodtató párbeszédeinek. Persze az egész nem működne, ha nem lenne Freeman lágyan dörmögő és Nicholson mindig hamiskás hangja - kétszavas odavetett mondataikkal képesek érzések és hangulatok garmadáját közvetíteni (igen, mindenképpen angol eredetiben!).
A nagy utazás, ami földrészeken ível át, végül is célt ér, noha az valami egészen más, mint az eredeti terv volt. A két beteg megleli magában legbelül a szeretetet és még egyszer utoljára boldog tud lenni a családjával. Mi pedig magunkkal visszük a film két legfontosabb kérdését: Megtaláltad az örömöt az életben? Másoknak örömet szereztél az életeddel? Lehet min gondolkodni.

A szem

Vakból látóvá válni, ez a film főhősnőjének a leghőbb vágya. Mikor ez végre teljesül, megvan az ára: elkezd olyan dolgokat látni, amiket talán nem kellene. A környezete persze nem érti meg őt, és próbálják meggyőzni, hogy mindez csak információ-túlterhelés, és semmi másról nincs szó, mint hogy nem tud megbirkózni azzal, ami újdonságként rázúdul...
Hősnőnk azonban érzi, hogy valami nincs rendben, és hogy a szellemvilág felé kinyíló érzékeit a szemdonornak köszönheti. Elindul hát, hogy kiderítse, mi is történt, és megértse a síron túlról érkező üzenetet.

Hátborzongató horrorsztori, kár, hogy nem eredeti. Az ötlet ezúttal is Ázsiából származik, és az aktuális remake magán hordozza az amerikai újrafeldolgozások tipikus jegyeit: lassú feszültségépítés helyett különleges kép- és hangeffektekkel operál, de pont emiatt kevésbé félelmetes. Jessica Alba színészi képességeit sokan szapulják a film kapcsán; hát tény, hogy nem egy Meryl Streep a csaj :-), de egy inkább B, mint A kategóriás horrorban ezzel együtt lehet élni, a többi szereplő meg úgyis csak a futottak még kategória.
Ha már kategória, akkor nézzük a filmet a saját "ázsiai horror amerikai újrafeldolgozása" kategóriájában: messze nem éri el a Kör színvonalát, gyengébb, mint az Átok 1, viszont sokkal jobb, mint az Átok 2, nagyjából egy Fekete víz-szint (elnézést a gyenge szóviccért :-)). Aki Jessica Albát akarja látni, nézze meg ezt, aki igazi horrort, az meg az eredetit. :-)

Juno

A Juno története nem éppen szokványos: egy 16 éves lány terhes lesz, és úgy dönt, hogy kihordja majd örökbe adja a babát. A film ezt a kilenc hónapot meséli el, mintegy pillanatképeket adva a terhesség különböző szakaszairól.

És teszi mindezt gyakorlatilag hibátlanul. Kezdve a főszerepet játszó Ellen Page alakításával. A fiatal színésznő már a Cukorfalatban bebizonyította, milyen tehetséges, most egy homlokegyenest más karaktert alakít, lenyűgözően. Ehhez persze hozzájárulnak a remekül megírt párbeszédek - a forgatókönyvíróra sem lehet panasz. És akkor ott van még a teljesen eltalált soundtrack. Meg a mellékszereplők, akik szintén tudják, mi a dolguk.
Szóval ez egy nagyon jó kis film. Az egyetlen pont, amit kicsit hiányoltam, a dráma mélysége - ennyire talán nem minden akadály vehető könnyen az életben. Persze lehet, hogy csak finnyás vagyok, ahelyett hogy örülnék, hogy végre megint egy totál pozitív hangvételű, kedves, vidám filmet láthattam...

27 idegen igen

Mitől lesz jó egy romantikus vígjáték? Természetesen csak happy end lehet a vége, ez alapkövetelmény. :-) De ez még kevés lesz a sikerhez. Hihető karakterek kellenek, hihető érzelmekkel és konfliktusokkal. Az egyensúly a csöpögősség és a mély érzések között nagyon kényes.

A 27 idegen igen (törjék el a kezét annak, aki a címet fordította :-)) pontosan megtalálja ezt az egyensúlyt. Ahol kell, ott habkönnyű és vidám, máshol kellően drámai és feszült. Nem akar a hitelesség rovására könnyeket csalni a szemünkbe, ugyanakkor tökéletesen átérezzük a szereplők fájdalmát és vívódásait. A film természetesen Katherine Heigl köré épül, de a férfi főszerepben James Marsden is dicséretre méltó. Ilyen vicces, lökött, tűz és víz párost talán a Válótársak óta nem láttunk, és ez nagy szó, mert hát ugye Julianne Moore... de ezt a lemezt már hallottátok. :-)

10000 B.C.

Összesen három dolog van, ami érdeklődésre tarthat számot ebben a több mint 100 millió dolláros filmben: (1) Camilla Belle szépsége, (2) a kardfogú tigris, ami totál úgy néz ki, mint Diego a Jégkorszakban, és ez tök vicces, valamint (3) az egy percre jutó logikai bukfencek száma...

Pánik

Kezdeném azzal, hogy alapvetően nem szeretem Till Attilát. Konkrétan nehéz megmondani, hogy miért, de nekem mindig kicsit szétesőnek, ripacsnak, felszínesnek tűnt. El is húztam a számat, amikor először hallottam, hogy filmet írt és rendezett. Na ez vajon milyen lehet...

Aztán meglepődve olvastam és hallottam egész jó véleményeket a filmről, és innen adott volt, hogy meg kell nézni. :-) És meg kell mondanom, hogy a Pánik bizony nem felel meg a Tilláról kialakult negatív képemnek. Ha nem is az év filmje, de egy korrektül összerakott, szórakoztató, pörgős, élvezetes darab. Nem üt akkorát, mint a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső (miért, mi üt akkorát? :-)), és nem annyira véres, mint az Argo, de ennek a két mozinak a hatását annak ellenére magán viseli, hogy egyáltalán nem gengszterfilm. A szereplők itt is nagyon eltalált, szerethető lúzerek, a cselekmény több szálon fut (különösen az utolsó félórában remekül időzített vágásokkal), hogy a végén minden találkozzon. A befejezésnél az ember kicsit hiányolja a slusszpoént - mehetne még tovább a történet, anélkül, hogy megunnánk.
Szóval gratula Tillának; noha alapból utálom a sorszámozott filmeket, ezúttal a magam részéről egy folytatásra sem mondanék nemet...

Hipervándor

A film alapötlete az, hogy léteznek olyanok, akik pusztán tudati úton képesek magukat teleportálni, vagyis áthelyezni magukat a térben ("ugrani", a film eredeti címe "Jumper"). Hogy ez mekkora hülyeség vagy mekkora nem, azt mindenki döntse el maga. Akinek az, az ne nézze meg a filmet, de aki mondjuk jól szórakozott a "Felejtés bére" című mozin, és nem zavarta, hogy a tudomány mai állása szerint emlékeket nem lehet elektronikus úton törölni, az vélhetően kellemes másfél órát tölthet el a moziban ezzel a darabbal is.

A Jumper ugyanis pontosan olyan, amilyennek gondoljuk: a történet annyira lineáris, hogy ahhoz már vonalzó kell :-), a szereplők jól mutatnak a vásznon, az effektek még jobban, és persze minden jó, ha jó a vége. A kiskorú nézőkre való tekintettel ráadásul teljesen vérmentes. Na jó, nem teljesen, mert a főhőst egyszer pofon vágják, és vérzik a halántéka. Jujj. :-) Az ágyjelenet csúcspontja meg ennek megfelelően az, amikor a hős és a hősnő nevetgélve ráncigálják le egymásról a nadrágot. :-)
Szóval a Jumper még lightosabb, mint a Transformers volt. Ennek ellenére remekül szórakoztunk, ellentétben a mögöttünk ülő párral, melynek férfitagja "háteztahülyeségetmegkitaláltaki" felhördüléssel díjazta a végefőcím megjelenését. Bocs haver, esetleg nem kellett volna ugrani az előzetest. :-)

Cuki hagyatéka

Tavaly ősszel, a Kaptár 3 ajánló kapcsán elengedtem egy mondatot, miszerint imádom Julianne Moore-t. Akkor még nem is sejtettem, mik lesznek a következmények. Régi kedves hölgyismerősöm lecsapott erre a mondatra, visszakérdezett: "És a Cuki hagyatékában is?" Mire észbe kaptam, a kezemben volt a címbeli DVD - merthogy ebben Julianne Moore egy kicsit más típusú szerepet játszik, mint szokott -, sőt már meg is ígértem, hogy írok róla ajánlót, első alkalommal megrendelésre. :-)

A lemez aztán mostanáig hányódott az íróasztalomon. Valahogy nem voltam benne biztos, hogy meg akarom nézni. Végül vasárnap este erőt vettem magamon. Robert Altman rendezés, Moore mellett Glenn Close, Liv Tyler, Chris O'Donnel - hát ez csak nem lehet rossz. Félelmek félretéve, film indul.
Aztán néztem, néztem, időnként elnevettem magam, de be kell, hogy valljam, nem tudtam szeretni ezt a filmet. Tény, hogy van benne valami sajátos abszurd humor, meg kellően karikatúraszerűen megrajzolt szereplők, de valahogy olyan... diafilmszerű az egész. Rövid jelenetek, epizódok, teljesen vad vágások, motiváció nélküli karakterek, akiket nem értünk, és valahogy nem is akarunk megérteni. Egy szürreális világ, ahol mindenki bolond, csak nem veszi tudomásul. Kivéve Cora-t, egy szellemileg kissé nehézkes, ám jóindulatú nőt, akit Julianne Moore alakít. Szerintem parádésan, de legalábbis a filmhez hibátlanul illeszkedően. De mint tudjuk, én elfogult vagyok vele... és ezen még ez a film sem tudott semmit változtatni.
Szóval azért ezt a darabot csak fanatikusoknak ajánlanám...

9 és fél randi

A tavalyi, egész kellemesre sikeredett "S.O.S. szerelem" után kellő optimizmussal vártuk az alkotógárda új vígjátékát. És noha a 9 1/2 randi helyenként egész nézhető, összegészében mégis komoly csalódást okozott. Mondhatnám, több sebből vérzik.

Az alapötlet nem lenne rossz: itt van egy elkényeztetett, nagyképű fiatal író, aki saját sikerében fürödve falja a nőket, míg egy szép napon elkezd szétesni az élete. Tartozásait rendezendő, a kiadója arra kényszeríti, hogy könyvet írjon a szinglikről, és ehhez az alapanyagot randevúk keretein belül gyűjtse be. És persze a sok-sok sikertelen randi között aztán rájön arra, mit is jelent az igazi szerelem. Ebből tényleg lehetett volna egy remek kis vígjáték. Csak... nem jött össze.
A legnagyobb baja az egésznek, hogy teljesen hamis képet fest a szingli nőkről. Azt sugallja - erőlteti -, hogy az a nő, aki nem talál magának pasit, az biztosan defektes, de minimum van egy kis stichje. Miután nagyon sok kedves és abszolút szeretetreméltó szingli hölgyet ismerek, aki nem a saját hibájából van egyedül, úgy éreztem, ez a szemszög abszolút fals, sőt ennél is rosszabb: kártékony. És ez egy vígjátéknál nem megengedhető. Szóval kedves szingli hölgyismerőseim: ne nézzétek meg a filmet, vagy ha megnézitek, ne higgyetek neki. Nem ilyenek vagytok!
Aztán ott lennének még a problémák a főszereplő színészi játékával. Az alapgondolat persze az volt, hogy Fenyő Iván simán elviszi a hátán a filmet. Nos, amennyire lubickolt a szerepében az "S.O.S. szerelem"-ben, annyira nem megy most neki az egész. Hiteltelen, felszínes, érzelemmentes előadás. Vele ellentétben Kovács Patrícia sugárzóan jó a női főszerepben: érzékeny, törékeny és amellett beleszeretnivalóan :-) szépséges. Mellette még Söptei Andrea játéka okoz igazi élvezetet - noha csak néhány jelenete van, azokból bizony süt a dinamika.
Szóval itt van egy film, ami kellően hímsoviniszta nézőpontot képvisel (és ahol nem, ott meg annyira nyálas, hogy az még rosszabb), és ehhez képest a női szereplőkön kívül igazából nem sok jó van benne...

Vissza a lap tetejére | Vissza a nyitóoldalra

  E-mail: wolkens KUKAC heatwave PONT hu Copyright 2010 Wolkensdorfer Péter Utolsó módosítás: 2011. november 06.