|
 |
Macskaemberek (1982)
versus
Farkasvér (2000) |
|
Wolkens ajánlója
avagy eredeti címekkel: Cat people vs. Ginger snaps.
Rég volt már dupla filmajánló, így a múltkori Farkasember ajánlóban felsorolt
régi darabok közül kedvem támadt újranézni párat. Így aztán itt a remek
lehetőség az összehasonlításra.
Kezdjük azzal, hogy mindkét film erősen épít a főszereplő erotikus
kisugárzására. A CP-ben Nastassja Kinski alakítja a párduccá változó lányt,
Irena-t, míg a GS-ben Katharina Isabelle változik fokozatosan Ginger-ből
farkassá. Előbbi 21 éves volt, utóbbi 19 a forgatáskor, szóval pont a
felnőttkor küszöbén - ami illik is a karakterhez, amit alakítanak. Ami lényeges
különbség, hogy Kinski bevállalt egy nagy adag meztelenséget is, és hát nem
véletlenül maradt meg bennem a középiskolás éveimből az a jelenet, amikor Irena
éjszaka vadászik az erdőben. Ebből a szempontból a GS látványvilága
meglehetősen visszafogott, bár tény, hogy Ginger ruhában is nagyon dögös.
:-)
Ha már látványvilág: ebben a műfajban kulcskérdés, hogyan sikerül az
átváltozást megvalósítani, és ezen a ponton sajnos mindkét film gyengén
teljesít. "Természetesen" minden vonatkozó jelenet éjszaka történik,
hangsúlyozottan rossz fényviszonyok között, átláthatatlan kameraszögekből
filmezve, amivel a készítők igyekeztek eltakarni a hibákat, több-kevesebb
sikerrel. A CP-ben valószínűleg használtak igazi párducokat a teljes alakos
felvételekhez, a GS esetében egy sírnivalóan gagyi farkas bábot kapunk -
cserébe ebben a filmben a félig átalakult lány elmaszkírozása sokkal jobban
sikerült. Sajnálatos módon a Youtube kínálatában gyakorlatilag semmi "így
készült" infó nem lelhető fel, pedig nagyon érdekelt volna - egy véletlenül
elcsípett fotóból tudtam meg például, hogy a CP-ben a párduc közelikhez egy
rádiótávirányítású animatronikus bábot használtak. Igen, 1982-ben.
Ezzel együtt a büdzsé valószínűleg mindkét film esetében erősen limitált volt,
ami nem meglepő a műfajt figyelembe véve. A történetekben sincsen semmi extra:
a hősnőnek szembesülnie kell azzal, hogy lassan szörnnyé változik. A GS
esetében szépen fel van építve az ív, ahogy a különc Ginger személyisége
fokozatosan átalakul, felfedezi a nőiességét és a vonzerejét, aztán rádöbben
arra, a fertőzés el fogja emészteni, és megpróbál ellene egyre
kétségbeesettebben küzdeni. A CP esetében ezt az ívet nem igazán érezni, ezért
nem is érezzük túlzottan izgalmasnak vagy érdekesnek sem.
Horrorrajongóknak mindkét film ajánlott, gyengeségeik ellenére. Mindenki
másnak... hát, nem annyira. :-)
 |
Farkasember |
|
Wolkens ajánlója
kezdjük egy apróságnak tűnő részlettel: a cím hangsúlyozottan Farkasember és
nem Vérfarkas. Nem tűnik nagy különbségnek, de lényeges: aki teliholdkor teljes
farkassá alakulásra, gyilkolászás után visszaváltozásra, meg ezüst
puskagolyókra, mint egyetlen hatásos ellenszerre számít, az rossz helyen jár -
azok a vérfarkasok. Balszerencsés főhősünk "csak" farkasemberré változik. De ne
szaladjunk ennyire előre.
Blake (Christopher Abbott) a festői Oregonban nőtt fel, apja háborús veterán,
aki el nem múló poszttraumatikus stressz hatása alatt neveli a kisfiút. Nem
csoda, hogy a srác az első adódó alkalommal lelép, és új életet kezd: feleség,
Charlotte (Julia Garner), kislány, Ginger (Matilda Firth) (csak egy apróság, de
én érzek némi rejtett utalást abban, hogy a kislány keresztneve éppen Ginger -
lásd lenti lista), és nem is hall többet apjáról, egészen addig, amíg rejtélyes
eltűnése után több évvel halottá nem nyilvánítják. A férfi összepakolja a
családot, és elindulnak átvenni az örökséget. A többi kitalálható, szóval nem a
csavaros sztori a film erőssége. És még csak nem is a horror.
Amit kapunk, az lényegében egyetlen éjszaka története, egyetlen helyszínen,
ahogy Blake-et fokozatosan elemészti a kór, és elveszíti emberi jellegét,
miközben a felesége és a lánya kétségbeesetten próbálják megállítani, vagy
legalábbis lassítani a folyamatot. Egyszerűsége ellenére nem válik unalmassá az
egész, ami köszönhető annak, hogy mindhárom főszereplő színészi játéka jó, a
különleges effektusok pedig szépen kivitelezettek. Kifejezetten tetszett, ahogy
a kamera ide-oda vált a feleség és a már félig farkas férj látás- és
hallásmódja között, érzékeltetve a kettejük között egyre mélyülő szakadékot és
a helyzet reménytelenségét - abszolút kreatív és hatásos megoldás.
Összességében a Farkasember nem újítja meg a műfajt, de tekintve, hogy a Late
Phases óta nem láttam jó filmet a kategóriában, arra teljesen jó, hogy a
rajongók fájó hiányérzetét tompítsa. :-)
A vérfarkasos téma kevésbé elcsépelt, mint a vámpíros, úgyhogy egy kis bónusz:
tíz ajánlott vérfarkasos/farkasemberes film, a megjelenés sorrendjében,
hangsúlyozottan figyelmen kívül hagyva a "vámpírok a vérfarkasok ellen"
vonalat, mint az Alkonyat és Underworld szériák.
1. An American Werewolf in London (1981)
2. Wolfen (1981)
3. Cat People (1982) Ez igazából vérfarkasos, csak leopárdokkal. :-)
4. Teen Wolf (1985) De kizárólag akkor, ha akarod látni Michael J. Fox talán
egyetlen filmjét, amire jó eséllyel nem büszke...
5. Wolf (1994)
6. An American Werewolf in Paris (1997)
7. Ginger Snaps (2000)
8. Dog Soldiers (2002), akárhányszor megnézem, egyre jobban tetszik. :-)
9. Blood and Chocolate (2007)
10. Late Phases (2014)
Raf ajánlója
Wolf Man
1995. Egy turista Oregonban megfertőződik egy vírussal, amitől megváltozik.
Blake az apjával vadászni van, mikor összefutnak kicsit a.. Lénnyel?
Szerencsésen túlélik, de Blake rádöbben, hogy irányításmániás, katonai szigort
fenntartó apja konkrétan vadászik erre a kreatúrára másokkal egyetemben.
30 év múlva Blake megkapja apja házának kulcsát, mert végre halottá
nyilvánították az öreg Grady-t. Persze Blake felkapja éppen csak családként
funkcionáló családját, s elmennek a kies Oregon lankás erdeibe, összeszedni pár
cuccot, na meg megmutatni nejének, gyermekének az oregoni tájat (lásd még: Új
Zéland).
Mivel (elméletileg) tisztában vagyunk vele, hogy ez nem egy romkom, tehát az
erdőben nem egy kigyúrt favágó és egy favágólány (na meg egy favágópóni) fogja
őket várni, hanem horror és borzalom, sokat nem is kell várni rá, hogy
elszabaduljon a rettenet, s a család nem a funkcionalitásáért, hanem a
túlélésért küzdjön.
Jóval kevesebb farkasemberes/vérfarkasos film van, mint vámpíros (szerencsére a
romantikus-farkasemberes még várat magára - várasson is az ég szerelmére!),
hiszen csak az elmúlt negyedévben több vérszívósat láttam, mint
szőrözős-átalakulósat. Ezért is nagy felüdülés ha nagy ritkán ilyen moziba
kerül - főleg, amikor a lánynevű ausztrál csinálja, aki az Upgrade-et is és az
ehhez hasonlóan többrétegű Invisible Man-t (mivel az Insidious- és a
Saw-sorozatot is írta, de azok nekem javarészt kimaradtak, így azok nem voltak
számomra perdöntőek). Volt tehát magasra tett léc - sajnos leverte.
Pedig nagyon jó a keretes történet, az ábrázolása annak, hogy "próbálom
elkerülni a gyereknevelésnél amit a szülőnk elbaszott aztán mégis pont
ugyanazt, ugyanúgy csinálom akaratlanul". A szörny hangja fenomenális, a
feszültség tapintható, a nem annyira ismert színészek is jók, gyönyörű tájakat
láthatunk - és az, ahogy többször megmutatja az átalakuló személy szemszögéből
is a dolgokat zseniális húzás.
Félreértés ne essék, nagyon sok erénye van a filmnek (állítólag nulla CGI-t
használtak az átalakulásnál; simán elhiszem), de valahogy, valahol mégis pont
az a kis plusz hiányzik belőle (ami megvan az Invisible Man-ben), hogy igazi,
örök klasszikus legyen. Elég jó, hogy megnézze az ember, de nem elég jó, hogy
odakerüljön a Dog Soldiers mellé a polcra.
Kapcsolódó ajánlók
 |
Újra akcióban |
|
Wolkens ajánlója
Em (Cameron Diaz) és Matt (Jamie Foxx) két ex-titkosügynök, aki 15 évvel
ezelőtt kiszállt a melóból és eltűnt a világ szeme elől, hogy a családépítésre
fókuszálhasson. Ennek meg is van az eredménye: egy dacos kamaszlány, egy
videojáték-rajongó kissrác és a családi egyterű gépjárművel fémjelzett
dögunalmas élet egy kertes külvárosi házban. Persze mindez csak addig tart,
amíg akaratlanul is Youtube-sztárok nem lesznek egy zenés szórakozóhely
szétverésével és néhány kellemetlenkedő pasi móresre tanításával. A múlt
gyakorlatilag azonnal utoléri őket, és indulhat az Atlanti-óceánon átívelő
akció, gyerekneveléssel és anyóslátogatással súlyosbítva.
Egy akció-vígjáték akkor jó, ha a két összetevő arányát sikerül jól eltalálni,
a humor nem debil, az akció meg nem gagyi, és az Újra akcióban jól teljesít
mindkét fronton. A poénok meg a helyzetkomikum helyenként nagyon ütős,
különösen a gyerekek rádöbbenése arra, hogy anyuka legerősebb képességei nem
merülnek ki a virágültetésben, és apuka sem csak a lánycsapat fociedzőjeként
funkcionál jól. Ami az akciót illeti, néhány láthatóan CGI jelenettől
eltekintve egészen kellemes látványt kapunk. A főszereplők, plusz Em anyjaként
Glenn Close lubickolnak a szerepben, igazi jutalomjáték, amit kapnak. Nézés
közben többször az villant át az agyamon, hogy garantáltan könnyesre röhögték
magukat a forgatáson. :-) Kifejezetten jó móka a film, kikapcsolódásnak
tökéletes.
 |
A szerelem ideje |
|
Wolkens ajánlója
egy párkapcsolat története, ahol az egyik fél halálos beteg: nem a Szerelem
ideje az első mozi, ami ezzel a nehéz témával foglalkozik. És pont a téma
nehézsége miatt nem könnyű eltalálni az egyensúlyokat, hogy ne legyen
hatásvadász módon giccses, de mégis könnyfakasztóan drámai tudjon lenni, amikor
az az alkotói szándék.
A filmnek ez sikerül, noha néhány ponton súrolja a túlzás kategóriát és kapunk
pár erős meg pár másik nem feltétlenül szükséges történetszálat. Ennek ellenére
számomra mégis egy megható szerelmi történet, ami jól megmutatja, hogy egy
ilyen helyzetben mennyire nem tudnak az érintettek racionálisak maradni - nem
is biztos, hogy ez egyáltalán lehetséges. Florence Pugh és Andrew Garfield
kicsit tűz és víz párosa remekül működik, a színészi játék őszinte és hiteles,
különösen jók azok a részek, ahol a szavak helyett az arckifejezések beszélnek.
Az első néhány jelenet után még nem éreztem kettejük között a kémiát, de a film
végére teljesen - mindezt úgy, hogy a történet előre-hátra ugrál az időben.
Nem éri el "Az élet nélkülem" szintjét, és bár hasonló az alaphelyzet, másról
szól. Karcosabb (sokkal), mint a "Csillagainkban a hiba". Összeszedettebb, mint
a "Lány kilenc parókával". De ha ezek közül bármelyiket láttad és szeretted,
akkor bátran nevezz be erre is.
Kapcsolódó ajánlók
 |
Nosferatu |
|
Wolkens ajánlója
a Nosferatu ugye a Drakula-klón, a 2024-es Nosferatu pedig egy Nosferatu-klón
:-), szóval túl sok eredeti ötletre ne számítsunk. A filmnek mégis valahogy
hatnia kell a nézőre, és ezt leginkább azzal éri el, hogy folyamatosan
túlzásokba esik:
- a képi világ az idő nagy részében kékes, sötét és rettenetesen kontrasztos
(értsd: a vászon nagy része fekete, csak néhol látszik pár világoskék részlet),
helyenként még homályosítással súlyosbítva,
- az idő egy részében sárga - ezek beltéri jelenetek - két méter alatti
látótávolsággal. Érted. Megy a csávó a kocsmában, de nem lát az asztal túlsó
végénél messzebb, mert minden ködbe vész (de MIÉÉÉRT?),
- a folyamatosan vonyító hangeffektek valószínűleg sértik a kínzásra vonatkozó
nemzetközi egyezményeket,
- az 1992-es Dracula fülledt erotikája helyett inkább perverziót kapunk,
és még sorolhatnám.
Kár, mert amúgy erős a színészgárda (Nicholas Hoult, Bill Skarsgard, Aaron
Taylor-Johnson, Willem Dafoe a legnagyobb nevek), és a színészi játék sem
rossz. A női főszerepben Lily-Rose Depp (Johnny Depp lánya) jót alakít, de
markáns arcvonásai miatt valahogy mégsem illik a karakterbe. Az operatőrök meg
a filmtrükkösök munkáján meg az érződik, hogy értik ők a dolgukat, és
megcsináltak mindent, amit a rendező kért, csak éppen az elvárás nem volt
jó.
Összességében nagyjából ugyanúgy felesleges újrafeldolgozás, mint a Szépség és
a Szörnyeteg élőszereplős verziója.
Kapcsolódó ajánlók
 |
Virgin River hatodik évad |
|
Wolkens ajánlója
Kedvenc ápolónőnk az esküvőjére készül, és ez izgalomban tartja az egész
várost. Persze ez kevés lenne újabb tíz epizódhoz, de szó nincs arról, hogy más
érdekes ne lenne: a párkapcsolatok tovább bonyolódnak, ezúttal leginkább a
"hogyan nyomják rá a korábbi exek a bélyegüket a későbbi kapcsolatokra" kérdés
mentén. Komolyan, ebben a szériában nincs egyetlen olyan pár sem, akit ez ne
érintene, és vannak, akiknek a reakciói egyes helyzetekben már az orvosi eset
határát súrolják... de hát végső soron ettől lesz életszagú, meg szerethető az
egész. Továbbra is az egyik kedvenc a sorozat, és mivel a forgatókönyvírók a
végén két marokkal szórják a lezáratlan szálakat, alig várjuk, hogy jöjjön az
új évad.
Kapcsolódó ajánlók
 |
Csak egy átlagos Karácsony |
|
Wolkens ajánlója
Még mindig Netflix, és még mindig karácsonyi romantikus vígjátékok rovat. A
történet szerint Thea, a színtiszta norvég nő úgy meglepődik, amikor pasija, a
színtiszta indiai Jashan megkéri a kezét, hogy meghívja a férfit a családjához
Karácsonyra, valahova Norvégiába. Apró bökkenő, hogy arról viszont elfelejti
tájékoztatni a rokonokat, hogy eljegyezték egymást, arról meg pláne, hogy a
jövendőbelije nem egy éppen egy szőke viking. A kulturális különbségek
fokozatosan robbanásig hevítik a felszínt, de a nőnek rá kell döbbennie, hogy
a problémái valójában ennél sokkal mélyebben gyökereznek.
A forgatókönyv nyilván erősen épít a sztereotípiákra, de nem fordul sem
kliséhalmazba, sem tömény giccsbe, a helyzetkomikum mögött hihető drámákat
találunk. Ezt még a film elején megjelenő "igaz történet alapján" felirat is
igyekszik alátámasztani, aránylag sikeresen: a darab minden hibája ellenére
megéri a másfél órát.
 |
Perfekt verpasst |
|
Raf ajánlója
Ralf ötvenes fickó, frissen elvált, két tinédzser gyermek, izé, lánnyal, a
helyi (lásd még: Marburg, 76000 lakos) sportbolt tulaja és vezetője.
Mária könyvesboltos. Eladó és tulaj is. Szintén ötvenish.
Mindketten meg vannak rekedve ahol éppen vannak, kaotikus magánélet,
szingliség, sikerek elkerülik őket - ők meg egymást, pedig igazából ők
egymásnak vannak teremtve, csak mivel még nem találkoztak, nem tudják, pedig
Ralf autóján még üzengetnek is egymásnak.
Bastian Pastewka (lásd még: Brisko Schneider) és Anke Engelke (lásd újra, még
mindig: Die Wochenshow) lényegében nyolc, azaz 8 részen át:
- elkerülik egymást
- félreértésekbe keverednek
- összeomlanak magánéletileg, folyamatosan
- nagy cringe-ek (lásd még: kringé) résztvevői, elszenvedői, okozói
- élethűek, őszinték; pont akkora balfaszok, mint bármelyikünk
- de legfőképpen viccesek és kringések, aranyosak és szívhez szólóak, kretének
és őszinték, szerethetőek és szenvednek és még a kémia is működik köztük.
Nem csak a német "humor" kedvelőinek, mindenkinek tudom ajánlani, mert vicces,
viccesen gáz, de mégsem gázosan vicces, s elég hamar drukkolni kezd az ember
nekik, hogy találkozzanak végre! Ahogy az angolok mondanák: "funny and feel
good story".
 |
Karácsonyi keringő Párizsban |
|
Wolkens ajánlója
A Netflix filmjeinek színvonala erősen hullámzó, de ez oké, nem lehet mindig
minden tökéletes. A KKP sem az: szinte ismeretlen szereplők, majdhogynem
nyílegyenes, kiszámítható forgatókönyv, klisék gazdagon és persze limitált
költségkeret. Megtekintésre mégis erősen ajánlott, mert mindezek ellenére
igazi szívmelengető romantikus film, ráadásul a táncjelenetei is meglepően
szépen lettek megkoreografálva és előadva.
A történet szerint az önzetlen new york-i könyvelőnő, Emma (Jen Lilley
mosolyától garantáltan elolvadnak a férfi nézők) álma teljesülni látszik,
amikor együtt indulhat a veterán táncbajnokkal, a sármos Leoval (Matthew
Morrison) a profi-amatőr vegyespáros táncversenyen. A felkészülést persze
ármánykodás, félreértések halmaza, elfojtott érzelmek és önbizalomhiány
nehezíti, de a páros, ha botladozva is, de veszi akadályokat. Az eredmény kb.
annyira kiszámítható, mint hogy a Párizsban játszódó filmekben minden lakásnak
van olyan ablaka, ahonnan látszik az Eiffel-torony. :-)
Forralt bor, bekuckózás és egy kedves karácsonyi romkom: jutalmazd magad
ezekkel, amiért sikeresen túlélted a karácsonyig tartó év végi zűrzavart.
 |
Kraven, a vadász |
|
Wolkens ajánlója
A csapból is szuperhős-filmek folynak, közben én az Avengers univerzumot már
rég elengedtem. Így voltaképpen indokolt lehet a kérdés, miért is döntöttem
egyáltalán úgy, hogy megnézem pont ezt. Igazából az előzetes vett meg, a
parkour-stílusban ugráló, a szó szoros értelmében állati képességekkel bíró,
kigyúrt főhős, Aaron Taylor-Johnson előadásában, ez nem lehet rossz. És nem is
az. Más kérdés, hogy egy mákszemnyivel sem több, mint az összes többi,
tizenkettő egy tucat darab, úgyhogy csak néhány pro és kontra érv:
+ a színészi játék alapvetően rendben van, de azért mind a főszereplő, mind az
apját alakító Russel Crowe esetében úgy érezzük, ők ennél sokkal többre képesek
(és hivatottak),
+ Kraven kockahasa,
+ ... ööö, más nem jut eszembe...
- ugyan Kraven eredete szépen ki van dolgozva, viszont a rosszfiúké
gyakorlatilag egyáltalán nincs. Ők csak megjelennek, vannak szuperképességeik
és kész,
- a CGI több ponton is elvérzik, az ugrálásoknak tragikusan hiteltelen a
fizikája, az állatok animációja hasonlóképpen (de legalább a leggázabb
részeknél ki van homályosítva, hogy kevésbé legyen feltűnő),
- Kraven mindig terpeszben jár, és vállból gyalogol :-), hogy biztosan
érezzük, ő mekkora ultrakemény nehézfiú,
- mindenkit le tud vadászni, kivéve, akiket nem, és egyéb logikai
bukfencek.
Valamilyen érthetetlen okból mégis jól ki tudtam kapcsolódni a filmen, de arra
egyáltalán nincs garancia, hogy ezzel más is így lesz. :-)
Raf ajánlója
"- Milyen táborokba jártál te?
- Nem csak neked vannak titkaid."
Sony. Columbia Pictures. Sinister Six. Sony's Spiderman Universe.
Szebbnél szebb cégnevek és buzzword-ök.
Nagyobbnál nagyobb bukások (mondjuk a Morbius-t alulmúlni, na azt azért
lehetetlen. Elvileg.).
Kraven a vadász.
2+ éven át csúsztatva.
Aztán fél perccel azután, hogy mozikba kerül, jön a hír a sunyitól: feladják
az SSU-t, ennyi volt, vége, finito, kampecdolóresz. Nincs is semmiféle
stáblistás jelenet, se alatta, közte (amúgy pedig az elején van is a zenében
egy kis ugrás, simán lehet utolsó pillanatban vették ki). Jó, filmben se volt
sok értelmes és/vagy jó jelenet. De legalább a CGI rettenetes volt: 110+ misi
dolcsiból készült; a generált állatok tragikusak voltak, Kraven dettó.
Viszonyításképpen (már megint a szokásos példa; mondjuk nálam etalon lett): a
Creator 80-ból és olyan a vizualitása, hogy ha el tudnám zongorázni a
különbséget, én lennék Pavarotti.
Sajnos a történet is faék egyszerűségű, nélkülöz bárminemű csavart,
bonyodalmat, ötletet - cserébe ez IS egy eredettörténet.
Az ember sok mindenre képes a barátai kedvéért. Sörözni. Beszélgetni. Elmenni a
Kraven-re. Légy te is okos barát, és húzd meg a vonalat a Kravennél, ne hagyd
magad rávenni. Nem, a nettó két perc árontélordzsonzon hasizom sem éri meg a
bruttó 127 perc szenvedést. Nem, nem jó film. Nem, hiába is gondolod, hogy
túlzok. Igen, tudom, R-rated. Nem az. Pont annyira 18-as karikás, mint egy
Woodman Casting romantikus lányregény.
NE NÉZD MEG. Letöltést sem ér.
Bár, ha azt nézem, egy pozitív volt a filmben: nem lesz több ilyen. (nem lennék
sony fejes idén, ennyi és ekkora bukásokat hogyan fog bárki kimagyarázni...)
Kapcsolódó ajánlók
 |
A Gyűrűk ura - a rohírok háborúja |
|
Wolkens ajánlója
a Rohírok háborúja körülbelül annyira Gyűrűk ura film, amennyire a Taxi filmek
a Halálos iramban univerzum részei. A cím ezúttal egyértelműen beetetős, ami
igazából felesleges: a darab bármiféle erőltetett Gyűrűk ura utalás nélkül is
megállná a helyét az animék között. Az alkotók talán azt érezhették, hogy a
sztori önmagában nem fogja eladni a filmet. Ami indokolt: a történet egy
meglehetősen sablonos fantasy, ráadásul a kor íratlan elvárásainak megfelelően
egy "erős, független nő" a fő karakter (aki pont úgy mászik sziklát, mint Lara
Croft :-)). A mérleg másik serpenyőjében viszont ott a látványvilág, ami nagyon
érdekes elegye a realisztikus számítógépes grafikának, és a jó értelemben vett
régimódi anime stílusnak (minden színből csak három árnyalat (normál, fényes,
árnyékos), alacsony másodpercenkénti képkockaszám, tankönyvi módon megrajzolt
főszereplő, és így tovább). A műfaj rajongóinak élmény nézni, nem unalmas, bár
tény, hogy lehetne egy kicsit rövidebb. Viszont a film második kétharmadában
végig az járt a fejemben, hogy úristen, ha valaki Anthony Ryan A várúr című
könyvéből csinálna ilyen stílusú animét, hát nem tudom, hová lennék a
gyönyörűségtől...
Kapcsolódó ajánlók
 |
Hétvégi hajsza |
|
Wolkens ajánlója
Kellően komolytalan, ugyanakkor meglepően szórakoztató akcióvígjáték, autós
üldözésekkel, bunyókkal és helyzetkomikummal - az, hogy Luc Besson ott van a
forgatókönyvírók között, elég jól érzékelhető. Luke Evans (aki több, mint 50
filmben játszott, de most csak az Ismeretlen Drakula jutott eszembe) és Lun-Mei
Gwei (aki több, mint 30 filmben játszott, amikből egyet sem láttam) párosa
remekül működik. Jó kis popcornmozi. :-)
Raf ajánlója
Recept: fogj egy csipetnyi Luc Besson-t, adj hozzá három maréknyi Taipei
Idegenforgalmi Fejlesztési és Népszerűsítési Irodát, tegyél bele egy nagyot
bukott Drakulát, szórj rá egy 15 évesnek semmiképpen se látszó 10 évest. Kell
még bele egy F&F-es Han fehér csíkkal a hajában, gonosznak teljesen alkalmatlan
üzemmódban. Keverd össze, hagyd érlelődni picit, dobj bele még random
zseniálisan kreatív verekedésből egy-kettőt és süsd meg.
Tálalás: uborkaszezonban.
Fogyasztás: elvárások nélkül.
Értékelés: jó szórakozás, de az éttermi bunyós stílust kellett volna jobban
tolni és akkor az én értékelésem is jobb lett volna.
Kapcsolódó ajánlók
 |
Arcane: League of Legends második évad |
|
Wolkens ajánlója
Ha már kijött a második évad, megragadtam az alkalmat, hogy újranézzem az
elsőt, részint azért, mert imádtam, részint azért, hogy pontosan meglegyen,
melyik szereplő éppen hol volt és mit csinált az első évad végén. Ez nem is
volt baj, mert a második évad abban a percben veszi fel a fonalat, ahol az első
befejeződött. És elég sok mindent visz is tovább onnan, de mégsem ugyanolyan.
Hogy ez jó-e vagy sem, azt nehéz megmondani, mert erősen attól függ, kit
kérdezünk.
A második évad áthelyezi a súlypontot a politikai csatákról a mágikus csatákra.
Így a harcok még látványosabbak tudnak lenni - és tényleg vannak olyanok, amik
konkrétan lélegzetelállítóak -, cserébe veszítünk a történet feszességéből és
logikájából, ez utóbbiból nem keveset. Megjelennek történeti és vizuális
elemek, amik minden, természetfeletti elemekkel és mágiával operáló
videojátékban kötelező tartozékok: a második évad sokkal inkább játékadaptáció,
mint az első volt. Ami önmagában nem lenne baj, de az események sodrásában nem
jut idő a mágikus világ szabályainak alapos felépítésére. Azt pedig tudjuk, nem
az a lényeg, hogy egy szabályrendszer mennyire reális, hanem az, hogy mennyire
konzisztens. Persze lehet, hogy ha ismerném magát a játékot, akkor ez a hiány
kevésbé zavarna.
Ezzel együtt az Arcane még mindig kötelező. A látványvilág elképesztően
gyönyörű és egyedi, és ha ez egyáltalán lehetséges, még az első évadhoz képest
is rátettek egy lapáttal. Jók a karaktereink, különösen az őrület határán
billegő Jinx személyisége izgalmas, helyenként nem áll távol a Sötét lovagban
Heath Ledger alakította Jokertől. Amikor az életéért harcol, nem a túlélési
ösztön hajtja, hanem a kihívás izgalmának, az objektív szükségszerűségnek és a
dühnek valami sajátosan fortyogó keveréke. Pontosan ezért nem fél sem harcolni,
sem meghalni - érdemes megfigyelni a viselkedését a különféle
krízishelyzetekben. Amúgy belegondolva, ez igaz a többi szereplőre is.
Szóval mit is nyavalygok én ilyen mélységben kidolgozott karakterek mellett a
zűrzavaros mágia miatt? :-) Az Arcane még mindig a legjobb.
Kapcsolódó ajánlók
 |
Eretnek |
|
Wolkens ajánlója
Két fiatal hittérítő lány (Sophie Thatcher és Chloe East) aktuális "célpontja"
Mr. Reed (Hugh Grant), aki kifejezetten érdeklődőnek és nyitottnak tűnik a
vallást illetően. A lányok a barátságos beinvitálást követően lelkesen neki is
kezdenek a feladatuknak, de hamar kiderül, hogy a házigazda bizony jobban
képben van a témában, mint ők maguk, a kérdései meg kifejezetten provokatívak.
A beszélgetés egyre kényelmetlenebbé válik, és a lányok már szabadulnának az
egészből. A ajtó azonban nem nyílik, ördögi macska-egér játék veszi a kezdetét,
amiben a nővérek hite egyre inkább megkérdőjeleződik...
Az Eretnek első fele, a vallástörténeti, filozófiai és a hit lényegét firtató
vitával kifejezetten erős. Aztán mind a történet, mind a stílus fordulatot
vesz, a dráma-thriller egyveleget felváltja a horror, és ettől a ponttól a film
már kevésbé muzsikál jól. Szaporodnak a megválaszolatlanul maradó kérdések, a
klisék, a logikai következetlenségek – ami kölönösen az előzmények
kidolgozottságának fényében zavaró. Az mondjuk tény, hogy a feszültség miatt
ezek fölött könnyen elsiklunk elsőre, és csak utólag véggiggondolva a
történetet tűnnek fel. De legalább elgondolkodunk, értelmezünk, vitatkozunk, és
a mai filmkínálat fényében ez már önmagában mutatja a darab értékét, hibái
ellenére is.
 |
Futni mentem |
|
Wolkens ajánlója
Futás megnézni! :-)
Raf ajánlója
Azt mondják vannak örök igazságok, mint:
- "csak a halál biztos meg az adók"
- igazi tehetség sok pénzből szar filmet forgatni
- a macska szőrös
- a víz nedves
- Sport is Mord, Massensport is Massenmord
- Herendi Gábor teljesen jó, kommersz vígjátékokat készít
- stb.
Na, Herendi Gábor újfent készített egy kommersz vígjátékot, mi több, romkomot -
oké, hogy egy csehszlovák film remake-je, de megcsinálta. Lényegében állami
pénz nélkül (elvileg forgatókönyv írásra kaptak támogatást, s mivel az
köztudott, hogy az viszi el egy mozi büdzséjének úgy 97%-át, ezért ne
panaszkodjon senki sem!), s aztán mégis.
Mármint mégis jó.
Na jó, nem mondok igazat, ugyanis NAGYON-NAGYON jó film lett, sőt, mi több, a
magyar romkomok piacán szerintem simán top 5 - teljesen megérdemelten: vicces,
bájos, kedves, Csuja nevetése magával ragadó, semmilyen testnedvvel
kapcsolatos poén nincsen(!) benne, feel good, a színészek szuperek - az
egyetlen kivetnivaló talán csak annyi lehet, hogy Tenki Réka a botsáska
csomagot kérte.
Ha a 2020-as években egy magyar filmet nézel megy legalább kétszer a mozikban,
akkor ez legyen az. KÖTELEZŐ.
 |
Anora |
|
Wolkens ajánlója
Anora, azaz Ani (Mikey Madison) fiatal sztriptíztáncosnő, akit – a Micsoda
nő!-t megidézve – kibérel egy milliárdos... aki igazából egy milliárdoscsemete,
egy dúsgazdag orosz neakardtudnimivelfoglalkozik család sarja (Mark
Eydelshteyn). Buli, drogok, szex, meg videojátékok... Ani bekerül egy, az
életet nagykanállal habzsoló társaságba, így, amikor Ványa megkéri a kezét,
némi hitetlenkedés után igent mond. Csak hát ott van még a "mit szól ehhez apu
és anyu" kérdés, és az ősök nyilván nem nézik jó szemmel a váratlan, és az ő
szemszögükből egyértelműen rangon aluli frigyet.
A film éles határvonalak mentén szétbontható fejezetekre, amik egyrészt
önmagukban is túl hosszúak, másrészt teljesen eltérő stílusúak. A romantikus
rész minden átmenet nélkül átcsap groteszkbe, amit aztán egy értelmetlenül
túlnyújtott "keressük meg Ivánt" rész követ, hogy eljuthassunk a dráma
epizódig. Nehéz eldönteni, mit is akartak az alkotók csinálni.
A mondanivaló talán Ani személyiségfejlődése az események súlya alatt akar
lenni, de ebből igazából nem túl sokat érzékelünk. Így aztán együttérezni is
nehéz vele – közben szép csendben az eseményekbe véletlenül belecsöppenő, "nem
a legélesebb kés a fiókban" verőlegény, Igor válik a film legszimpatikusabb
karakterévé.
A történetben lett volna potenciál, izzóan forró erotikus mozitól kőkemény
akciófilmen keresztül fajsúlyos drámáig bármi lehetett volna belőle – de ehhez
koherenciára lett volna szükség, és úgy tűnik, az nem az író-rendező Sean Baker
erőssége.
 |
Gyilkos a házban negyedik évad |
|
Wolkens ajánlója
Az új széria kifejezetten jól indul, az ügy ezúttal személyes: Charles örökké
vidám dublőre, Sazz lesz gyilkosság áldozata. Egészen az évad kétharmadáig jól
is alakul a sztori, aztán az utolsó három részben olyan szinten összekutyulódik
minden, a kalapból előrángatott új szereplőkkel, hogy a végére a néző elveszti
a lelkesedést, főleg, hogy az egész nyúlik, mint a rétestészta. De legalább
megtudjuk, hogy a "deus ex machina"-t Hollywoodban "ding-dong"-nak hívják.
A lezárás persze kitárja a kaput az új évad előtt... hát, nem tudom, kell-e ezt
még erőltetni.
Kapcsolódó ajánlók
 |
A Hullahó-akció |
|
Wolkens ajánlója
Elmúlt Halloween, november van, azaz pláza-, áruház- és immár mozi-időszámítás
szerint is Karácsony. Meg is érkezett a mozikba a Piros Egyes című családi
film, amit Magyarországon természetesen Hullahó-akciónak kereszteltek, mert
csak.
Egyszeri kikapcsolódásnak nem rossz a darab. Van benne karakterfejlődés,
mondanivaló, színészi játék, J. K. Simmons, mint Mikulás (valószínűleg
Hollywood íratlan szabályai közé tartozik, hogy minden férfi színészlegendának,
amikor elért egy adott kort, el kell játszania a piros sapkást), remekül
megvalósított, helyenként steampunk, helyenként dark fantasy, helyenként sci-fi
látványvilág, sodró akciók, és itt-ott humornak látszó szövegek is. Ezek elég
jól elfedik a történet ordító hiányosságait (több a lyuk, mint a sajt), a
logikai bakikat, a következetlenségeket, a sztorinak alárendelten bővülő
univerzumot, újabb és újabb szereplőkkel, szabályokkal meg helyszínekkel. Ebben
a tekintetben kicsit olyan, mint a Doomsday, de azon érződik, hogy szándékos
stíluskáosz, ez itt viszont inkább az "így sikerült" kategória. De legalább,
bónusz poénként, egy fél másodperces vágás erejéig még a Drágán add az
életed-et megidézi, ahogy a Doomsday is tette Bruce Willis másik legendás
filmjével, az Utolsó cserkésszel. :-) Ha családi mozi kell, iskolás gyerekkel
már nyugodtan bevállalható, mert élvezni fogja. Felnőttként, hacsak nem az
agyad nagy részének kikapcsolására vágysz, biztosan találsz jobb alternatívát
a mozik kínálatában.
Kapcsolódó ajánlók
 |
A vad robot |
|
Wolkens ajánlója
A mesterséges intelligencia korában a házi robot-asszisztensek is gombamód
szaporodnak, és a képességeik tárháza is egyre bővül. Ilyen egység a mind
mechanikai, mind vezérlés szempontjából kimagasló Rozzum 7134, röviden Roz, aki
egy katasztrófa következtében egy, csak állatok lakta szigeten landol, és
próbálja teljesíteni, amire programozták: megtalálni a gazdáját és elvégezni a
kapott feladatokat.
Feladat persze akad, csak nem pont úgy, ahogy azt Roz és az őt megalkotó
mérnökök eltervezték. Roznak meg kell tanulnia az állatokkal kommunikálni,
megérteni a viselkedésüket, aztán pótanyaként megvédeni és felnevelni az arra
szoruló kislibát. És persze a folyamat végére Roz már rég nem az a robot, aki
magához tért a szállítódoboz roncsai között...
Igazi szívmelengető családi animációs film, bár egészen kicsiknek azért nem
ajánlott. Ellenben iskolás kortól felső korhatár nélkül mindenkinek.
Raf ajánlója
Egy rajzfilm ami kívül és belül is szép. Egy mese ami feldob és megríkat. Egy
történet, mely magával ragad és nem ereszt. Tanulság és oktatás úgy, hogy nem
szádba rágja.
Mindenkinek kötelező, számomra animációban top 5 tagja lett, kihagyhatatlan.
A cikk utoljára frissítve: 2025.02.
Vissza a lap tetejére |
Vissza a nyitóoldalra
|