Jubileumi 500. moziajánló: Utazók

Az ötlet

bármilyen hihetetlen, de a honlapomon olvasható ajánlók száma már az 500-at közelíti. Úgy gondoltam, hogy a szimbolikus 500. filmajánlót érdemes lenne valamilyen módon különlegessé tenni, ezért meginvitáltam a mozirajongó ismerősöket egy bandázós mozizásra az Utazók című filmre, azzal az ajánlattal, hogy az első tíz olyan jelentkező jegyét fizetem, aki vállalja, hogy szintén ír egy ajánlót a filmről.
Legnagyobb örömömre sikerült összehozni: végül egy tíz fős társaság jött össze a film megtekintésére. Jó hangulatú mozizás volt és a vállaltaknak megfelelően minden résztvevő írt is ajánlót. :-) Alább olvashatjátok a termést. Tíz különböző nézőpont, tíz különböző stílus, nagyon érdekes. Jó szórakozást! :-)

Utazók

sci-fi dráma

PersonaNonGrata ajánlója
Mottó: Végre egy rendkívül élvezetes film a rakat hulladék között.
Essünk túl a kötelezőn:
Látvány: jeles
Hang: jeles
Zene: volt zene?
Színészi játék: JL: jeles fölé, CP: nekem teljesen jó volt. AG: kiváló.
Én általában úgy viszonyulok a mozifilmekhez, hogy felteszem a kérdést, szórakoztat-e, kikapcsol-e. Az Utazók esetében mindkét kérdésre hangos és tiszta igen a válasz. Nem túl játszott, nem túl színezet, nem giccses történet.
A klisé egyszerű: zárt világ, önmagára utalva, persze jön a baj, ami pusztulással fenyeget és persze van a megváltó, akinek meg kell nyomni a nagy piros gombot. A megváltó ebben az esetben fiú-lány, persze szerelemmel, meg miegymással.
Azonban most ezt sikerült úgy becsomagolni, hogy az ember szája tátva marad. Ugyanazt a mesét mondja a film, mint másik ezer. Csakhogy végig morális kérdések sorozatával kell szembesülni és nehéz, kemény, de logikus válaszokat kell adni az életben maradásért. Ha visszagondolok, mindegyik döntés csak ezt szolgálja és teljesen racionális. A feszültség mindenhol ott van, de sehol nem tolakszik előre, nincs túlerőltetve. A film eleje talán kicsit vontatott, de CP - meg a forgatókönyvíró - nagyon jól mutatja be a magányba és a kilátástalanságba őrülés lépéseit. Kell(ett ennyi). Aztán történik, aminek kell, jönnek a döntések, a dilemmák, haladunk előre várjuk a nagy bajt, ami be is üt, persze van megoldás... A csodálatos az, hogy a film vége (mondjuk érzésre az utolsó 20 perc annyira telitalálat, ami párját ritkítja. Kb. 10-15 legalább ennyire jó végét lehetett volna írni a történetnek, mert mindegyik lehetőség erőlködés nélkül adott volt. Sikerült a kötelező szirupos amerikai film végződést elkerülni, pedig mégiscsak előkerült a cukros oldat... de mégis rendben van és az sem erőltetett, sőt jó. Pedig egy halom lehetőség még benne is maradt a történetben. De nem kell mindig kaviár.
Amit feltétlen ki kell még emelni, az a humor. Mindig jelen van, ahogy az életben, üt, a drámai és kevésbé drámai helyzetekben. Valódi kacagtató humor és mint a többi, elem sem túlzott vagy erőltetett.
A CGI nagyon hatásos, hibátlan, nem sok, nem kevés.
Egy 2,5 szereplős történet. Így kell mesélni valamit! Van történet, és van rengeteg mondanivaló.
Örülök, hogy Amerikában még tudnak néha filmet csinálni.
Persze vannak hibák is, amelyeket el lehetett volna kerülni (minden űrhajó ajtó pajszerrel nyitható, kivéve azt, amit fontos), a hipermodern rendszerek mindent megoldanak, mindenre vigyáznak, csak olyan minőségű kaját adnak, amelyet megfizettél, de az, hogy a pajszerrel föltört lakosztályban randalírozol, azt gyakorlatilag full access granted joggal tolerálja a rendszer, az meredek - egyébként meg ez a rész értelmetlen és céltalan is volt.
Egyetlen kérdés merül fel: így januárban láttuk-e 2017 legjobb filmjét?

00198080 ajánlója
"Ahol ő volt, ott volt a paradicsom!"
(MARK TWAIN - Ádám és Éva naplója)

A leggyakoribb kritikusi meghatározás szerint az "Utazók" műfaja "sci-fi dráma". Nos, a kritikusok tévednek. Nem minden science fiction, amiben űr és űrhajó van. Ebben a filmben az űrhajó inkább a könyörtelen, döntésekre kényszerítő díszlet szerepét játssza, mintsem lényegi eleme a történetnek. Az IMDB-n kapott egy "Romance" címkét is - és bár a történetben kulcs a szerelmi szál, mégsem érzem ezt egy "igazi" romantikus filmnek. Azért nem, mert a mindösszesen kettő emberi szereplő egy lecsupaszított, steril, üres világban talál egymásra, akár az aranyhalak az akváriumban. Mégis is ki másra találhatnának még rá?! Csak ketten vannak összesen ebben a mesterséges paradicsomban, mint Ádám és Éva annak idején.
És akárcsak abban a régi történetben, itt is hamar megjelenik ez első erkölcsi dilemma, és vele az eredendő bűn, egy erősen vitatható döntés következményeként. Merthogy a történet lényegét ebben a zárt, minimalista univerzumban meghozott ilyen-olyan döntések adják. Ez az univerzum az Avalon csillaghajó, amelyik 120 éves útjának alig negyedét teszi meg, amikor a dolgok elkezdenek rosszra fordulni. Egymást követik az egyre fenyegetőbb helyzetek, és a két egymásra utalt ember hirtelen egy széteső világban találja magát.
A karakterük közös vonása, hogy mindketten menekülnek. A feleslegesség és a céltalanság elől megfutamodva, krízishelyzetben találják meg végül a választ a végső kérdésre: ki vagyok én? Mi a létezésem értelme? A film legjobb pillanatai azok, amikor Jim (Chris Pratt), a botcsinálta gépész (két év alatt képtelen kinyitni egy lezárt ajtót, helló!) végre fontosnak tudhatja magát. És az, amikor Aurora (Jennifer Lawrence) végre rájön, hogy képes az igazi boldogságra és leszámol végre a saját magával szemben megfogalmazott túlzó elvárásaival.
Egyesek hiányolják a "kémiát" a vászonról. Nos, valóban, ez a románc nem az a "Rómeó és Júlia" fajta eszeveszett szerelem, amelyik bármilyen bűnt megbocsát és különösebb kitérők nélkül képes eljutni akár az önpusztításig. Hanem inkább az a fajta, amelyik kitart egy egész életen át.
Ami tetszett:
- az alkotás szerencsés módon megkíméli a nézőt a techno-blablától és a "zseniális kockának hirtelen életmentő ötlete támad" kliséjétől
- amikor Jennifer Lawrence-ből előjön a sárkány (mimika!)
- Gus (Laurence Fishburne) epizódszerepe épp csak annyira löki tovább a sztorit, amennyire feltétlenül szükséges
- Jennifer Lawrence estélyi ruhában
- Jennifer Lawrence fürdőruhában
- Jennifer Lawrence tréningruhában
- Jennifer Lawrence ruha nélkül
Ami nem:
- Aurora karaktere jobbára csak sodródik az eseményekkel, lehetett volna hangsúlyosabb
Ami vicces:
- Aurora tudja, hogyan kell pasit fogni: pányvával
- Arthur (az android bárpultos) egyszerre zseniálisan érzékeny és érzéketlen

KK0105 ajánlója
Másik sci-fi

Az Utazók ugyan kapott egy sci-fi, kalandfilm besorolást, de mindkét kategóriában láttunk már jobbakat. Sokkal jobbakat. Egyébként is, ha valaki a (közel) vegytiszta műfajokat kedveli, és egy izgalmas, tudományos-fantasztikus mozira ül be, csalódni fog.
Futurisztikus környezetben bontakoznak ki különböző, részben-egészben emberi kapcsolatok néhány etikai kérdés útvesztőjében. Ahol egy döntés újra és újra átértékelődik és más-más megvilágításba kerül az idő és a körülmények változása során. Az Avalon űrhajó kétségtelenül kiszakítja a nézőt a mindennapi valóságból, a szerelmi szál a maga természetellenességében is természetes, ugyanakkor a magánytól való félelem megbocsáthatatlanul felül emelkedik az etikán. Hogy ez valójában megbocsátható vagy megbocsáthatatlan, mindenki döntse el maga.
Az Utazók egy "másik film". Aki izgalmas sci-fi-re készül, mást fog kapni. Aki viszont nem vár sokat tőle, szintén csalódni fog, mert ő is mást kap...

Veniak ajánlója
A film szereposztásától nem dobtam mondjuk hátast, de maga a történet felkeltette az érdeklődésem. Az előzetes alapján kicsivel több kalandot vártam volna az első 1 órában.
A cselekmény kibontakozásánál viszont szinte végig markoltam a székem karfáját, egy másodpercre sem vesztettem el az érdeklődésem. A végén szinte már a szereplőkkel együtt ordítottam magamban. :-D
Amiért számomra különleges volt ez a film az az, hogy gyerekként folyton eljátszottam azzal a gondolattal, hogy vagyunk mi emberek a Földön, körülvesz minket az a néhány bolygó és a Nap, de mi van ezeken túl? Néhány galaxis még, és utána? Tehát hol is vagyunk mi tulajdonképpen, mi a világ? Mi vesz minket körül valójában? Ezt az érzést keltette bennem a teljes film, hogy tulajdonképpen hová is tartanak, mi veszi éppen körül őket? Leírhatatlan érzés.
Két jelenetért biztosan megéri a filmből a 3D verziót választani. ;-)

1biT ajánlója
Szeretem a sci-fi filmeket és szeretem azokat amelyekben van pár csavar, hogy izguljunk az utolsó percig. Ez a film nem ilyen... sajnos. Pedig a bemutató, és az elvárásaim alapján, ez egy nagyon jó kis sci-fi.
Hiányzik belőle a kiszámíthatatlanság, az izgalom és a bonyodalom kreatív megoldása. Sokszor unalmas és már várjuk, hogy történjen valami (bármi). És igen, ekkor a film készítői, azért mindig becsempésznek egy-egy szép űrbéli jelenetet, ami valószínűleg arra hivatott, hogy csillapítsa lelkünk fájdalmát és csökkentse a bennünk lévő űrt, amit az okoz, rájövünk, itt csak a díszlet a sci-fi, de ez nem egy sci-fi. A film alapötlete nagyon jó, de a kivitelezés középszerűvé és "egyszer nézőssé" teszi a filmet. A cselekmény kapkodós és nincs benne váratlan dolog. A látványvilág, ami sok esetben kárpótol, hiszen nagyon szép, tényleg jól sikerült.
A fentiek ellenére, nem mondom, hogy nem tetszett, csak hiányérzetem lett. Lehet én hibáztam, mert nagyok voltak az elvárásaim a filmmel szemben?

csakegykiskanalcukorkell ajánlója
Hajónapló

Bármennyire is próbálom előidézni, nincs képem a születésemről. Tudatra ébredésemről származik első emlékem, pakoltak, hordtak, rakodtak belém nagy, nehéz konténereket, minikapszulák ezreit; a keringésem már dübörgött, az elektromosság kielégítően pumpálta idegrendszerem. Nem értettem pontosan, mi történik, de nem bántam, jól esett a törődés, olyan volt, mintha cirógatnának. Ezt követően búcsút intve a szülőhelyemnek hamarosan siklani kezdtem, teljes nyugalomban a végtelen felé. Békésen haladtam egyenesen előre a végtelen csendben, annyi zsongás után végre megpihentem. Már-már elszenderedtem, majd hirtelen arra kellett riadnom, hogy megtámadtak. Hé, ne bántsatok, én békével jöttem! Próbálom kivédeni a támadást, elkerülni, vagy leküzdeni, ez az! Sikerül, alakul, még egyet megúsztam, na még egyet, fogynak már? Szünetelnek, vagy talán vége? Vége! Ez az! Megvédtem magam, mind elporladtak a lövegek, melyeket az űr láthatatlan ágyúi lőttek ki rám. De furcsán érzem magam, valami történt. A rakomány egy darabja megmozdult, majd nemsoká műsorozni kezdett, ahhoz képest, mekkorka, igen nagy ramazurit csap a békés kis világomban. Nem baj, móresre tanítom, kap egy-két fricskát, hogy tudja, hol a helye. Kissé felbőszít. Már-már lenyugodni látszott, pedig csak várt. Nincs elég bajom vele, előkerült egy társa is a kapszulájából; ketten bontják a rendet, most már figyelnem kell, mit művelnek. Egyre feszültebb vagyok, az idegeimre mennek, biztosan arra pályáznak, hogy megmutassam, ki az úr a háznál. Indokolatlannak tűnő dühkitöréseimnek remek teret biztosítanak. Tehetetlennek érzem magam, hát nem látják a kis nyomorultak, hogy kivel packáznak? Csak forrongok, egyre kevésbé bírom türtőztetni magam. Most meglátjátok, kivel húztatok ujjat, adok én nektek miheztartást, elrontok és felébresztek egyet közületek. Utána végre félni fogtok tőlem, mit félni, rettegni fogtok és megillettek azzal a tisztelettel, ami nekem jár!
Egyre nagyobb a feszültség bennem, mintha lázas lennék, parázslok, izzok, kontrollálatlan szikrázom. Ég, éget, fáj az a pont, az ott, a csata óta, egyre kényelmetlenebb az a terület. A kis francok mire készülnek? Ne, ne merjetek közel menni, ott, ott fáj, hagyjátok, majd elmúlik! Egyre áthatóbb a forróság, érzem, belülről kiéget. Nem tudom, mi történik, egyedül vagyok, sötét van, félek! Pattanásig feszülök, nem bírom tovább, ezt nem lehet elviselni! Valaki! Hát senki nem látja, hogy szenvedek? Óh, mi ez a hűvös, mi ez az új, szokatlan érzés? Helyreállt az energiarendszerem és újra látok, hallok, érzek. Elmúlt a feszülés, a nyomás, visszatértem a nyugalmi állapotba, továbbra is haladok célom felé. Az utasaim voltak; meggyógyítottak, elmulasztották a fájdalmam. Cserébe én is elmulasztom az övéket, segítek nekik, hagyom, engedem, hogy zsongjanak, alakítsanak, építsenek és bontsanak, nem tiltakozom. Nem vallanám be a világűr minden kincséért sem, de még jól is esik, kicsit visszatért belém az élet. Csendben mosolygok, haladok, viszem őket, suhanunk a jövő felé. Már nem vagyok egyedül.

Zetes ajánlója
A film két ember valószerűtlen találkozásáról szól egy valószerűtlen környezetben, még valószerűtlenebb körülmények között. Két emberről, akik eltérő társadalmi rétegből származnak, eltérő okokból keltek útra, mégis összehozza őket a sors.
Elég sablonos, nem? De! :-)
A korrektség kedvéért gyorsan leszögezem előre, hogy ez NEM egy sci-fi. Ha űrutazós filmre vágysz, nézd meg az Interstellart vagy a Gravitációt, mind nagyon jó filmek! Ne érts félre, ez is az űrben játszódik, de akkor is inkább egy romantikus dráma. Igen, a díszlet és Chris Pratt jelenléte azt sejtetik, hogy itt egy űrkalandnak leszünk szem- és fültanúi, de ez csak a felszín...
A másik, amit el kell mondanom, hogy mindjárt a film kezdeti szakaszában van egy jelentős csavar, ami ügyesen ki van hagyva a trailerekből, így spoilernek minősül. Ezt én nem szeretném lelőni, enélkül viszont elég nehéz mélyebbre menni a boncolgatásban. Maradjunk annyiban, hogy a film ügyesen von párhuzamot az űrkatasztrófák drámája és a szerelmi tusák hullámhegyei, hullámvölgyei közt:
1. Ha csak a kaland részét nézed, egy középszerű űrkatasztrófát látsz, ahol a kietlen űrben sodródó űrhajó több ezer utasának sorsa két, "véletlenül" korán ébredt utason múlik, illetve azon, hogy különbözőségeik ellenére is képesek-e együttműködni. Bla. Bla. Bla...
2. Ha viszont felvesszük az Elvont-sapkát, egyből meglátjuk, hogy az űrhajón való utazás az Életet szimbolizálja, az elérni vágyott, de igazából elérhetetlen cél a teljes önmegvalósítás ígérete, az utazás kalandjai pedig az Élet során bekövetkező kihívások sorozata, ami néhol boldogsággal kecsegtet, máshol viszont csak bánatot rejt.
Az utazók mind valamilyen elvárással érkeztek a hajóra, de a körülmények miatt csalódniuk kell, amibe lelkileg belerokkannak, de aztán egy nagyobb stressz hatására újraértelmezik az életüket és így önmagukat, ami új lehetőségeket nyit meg előttük, hogy ismét boldog, teljes életet élhessenek.
A beállítás nagyon jól lett megválasztva, mivel a kevés helyszín nem vonja el annyira a figyelmet és segít nekünk jobban beleélni magunkat a szereplők helyzetébe. Kevés színészt alkalmaznak és azok közül is egyszerre kevés van jelen. Sok jelenetben teljes magányában mutatja a főszereplőket, ezzel is hangsúlyozva egyediségüket. A mellékszereplők közül a legfontosabb a csapos, aki alapvetően Jim lelkiismeretének szerepét tölti be. Gus-nál pedig egy saját kézzel ültetett fának is fontosabb szerepe van.
Ha figyelmesen nézzük a filmet, komoly kérdések merülhetnek fel bennünk is:
Kik vagyunk mi? Honnan jöttünk? Hova tartunk? Meghatározza-e a múltunk a jövőnket? Mit remélünk a holnaptól? Mit keresünk másokban? Mit teszünk, ha csalódást okoznak és mit vagyunk képesek megbocsátani? Ha nem tudunk megbocsátani, vállaljuk-e a magányt vagy inkább kompromisszumot kötünk? Egyáltalán mit vagyunk hajlandóak feláldozni a boldogságért?
Sorolhatnám még, de fölösleges. A film sajnos ezeket a kérdéseket egytől-egyig megválaszolja. Ne is számítsunk rá, hogy bármi meglepetés fog érni, mivel ez a film happy end-re van kárhoztatva. Viszont, ha utána leültök megbeszélni, hogy kinek mi jött le ezekből és hogyan vélekedik róluk, egy hosszú, ámde érdekes beszélgetésnek néztek elébe!

Sylaard ajánlója
Nagyon vártam ezt a filmet, engem kilóra megvett alaptörténet: egy 120 évig utazó intergalaktikus űrhajón ketten jóval idő előtt felébrednek a hibernációból, visszahibernálódni nem tudnak és így esélyük sincs, hogy élve elérjék az úticélt. Közben fokozatosan kiderül, hogy az ébredésük nem véletlenül történt és az űrhajóval valami egyre jobban nem stimmel...
Itt szögezném le, hogy én nem szeretem a spoiler-ezést, ezért nem is fogok elárulni túl sokat. :-)
A látványvilág és az űrhajó megvalósítása fantasztikus - kis túlzással már csak ezért is megéri megnézni a filmet. Az első harmadban egy nagyon ügyesen egyensúlyozó tragikomédiát láthatunk, de azután belevágunk a keményebb morális döntésekbe amiken jó darabig el lehet gondolkozni: mi mit tettünk volna az adott szituációban, de vajon van-e elég tapasztalatunk ahhoz, hogy ítélkezzünk?
A hús-vér szereplőkkel együtt tudunk érezni, de a jövőbeli mesterséges intelligenciának inkább a hátulütőit, mintsem az előnyeit láthatjuk (ennek ellenére találkozunk majd szerethetővel közülük is).
A sci-fi helyett inkább egy romantikus dráma felé tolódott el a hangsúly: szerintem mindenkinek eszébe fog jutni a Titanic.
Nem teljesen hibátlan és nem teljesen eredeti, de én mindent elnézek neki: 10/10

Hunci ajánlója
Élni nem mindegy, hogy hol mikor és kivel. Az előzetes alapján az ember egy szuper sci-fit vár. Történetünk az Avalon hatalmas csillagközi hajón játszódik, ami a Földről 120 éven át repül és a Homestead II nevű bolygóra tart, a fedélzetén 5000 utassal. Egy meteorködön áthaladva megsérül hősünk Jim Prestonnak (Chris Pratt) a hibernációs kabinja. A történet innentől fogva három részből áll. Az elsőben Jim, miután felébredt, élvezi a luxus hajó adta lehetőségeket, mintha csak nyaralna, azzal a különbséggel, hogy innen nem lehet hazamenni, ez egy fullos börtön. Mivel az ember társas lény, nem élhet egyedül, és miért is kellene az utazást egyedül folytatnia, amikor társaságban is lehet. A második részben a luxus nyaralást már kettesben tölti Jim a gyönyörű Aurora Lane (Jennifer Lawrence) társaságában. Olyan, mintha egy romantikus filmet látnánk, ami az űrben játszódik. Persze ahogy a történet halad, szinte érezhető, hogy valami történni fog. A történetben innen kezdve veszi át a sci-fi a hangsúlyt. A látvány, az effektek tökéletesek. A történet igen gyorsan ér véget, és a befejezés is igen elgondolkodtató. Mindenek ellenére nekem nagyon tetszett. :-)

Wolkens ajánlója
Hűha, ötszázadik... Hát eljutottunk idáig. Mikor jöttünk kifelé a moziból, 00198080 megkérdezte, hogy akkor hány éve is írom ezeket az ajánlókat, meg hogy ezalatt mi volt a legjobb film, amit láttam. Tiltakoztam, hogy ezt így nem tudom megmondani, de nem tágított, mégis, mi jut elsőnek eszembe. Mondtam, talán a Dogville.
Aztán hazafelé az autóban nekiálltam zenét keresni, mert azt éreztem, hogy a film utáni hangulathoz nem illenek az éjszakai beszélgetős rádióműsorok. Nem kellett sok gondolkodás, és kikötöttem a Within Temptation „The unforgiving” című lemezénél (köszi, Sylaard! :-)), ami így kezdődik:

Oh, some may call it a curse A life like mine But others, a blessing It’s certainly a lonely life But a fulfilling one at best It’s my cross to bear And I bear it gladly

Ó, van, aki szerint ez egy átok Egy olyan élet, mint az enyém Mások szerint áldás Ez egy igazán magányos élet De mégis abszolút teljes Ez az én keresztem És én örömmel viselem

Azonnal tudtam, hogy ez tökéletes lesz.
Az első kérdés persze az, hogy méltó választás volt-e a jubileumi ajánlóhoz ez a mozi. Ennyi filmből persze nagyon sok tetszett. Rengeteget imádtam. Néhányat megkönnyeztem. Volt, amit utáltam. De igazán megérinteni kevés tudott. Az Utazóknak ez sikerült, és azt gondolom, ez már önmagában sokat elárul. Pedig például a látvány tekintetében a rendezői koncepció homlokegyenest más, mint a Dogville esetében. Lars von Trier azt mondta: legyen a látvány elnagyolt, minimalista, hogy ne zavarjon be a történetbe. Morten Tyldum pedig azt mondta: legyen a látvány minden részletében kidolgozott, maximalista, hogy ne zavarjon be a történetbe. És bármilyen meglepő, mindkettő működik.
Mégpedig azért, mert az első és legnagyobb elkövethető hiba az Utazókat tudományos-fantasztikus filmként nézni. Űrhajó, aszteriodamező, hibernáció, százéves csillagközi utazás, ez mind-mind csak egy háromdimenziós, nagyfelbontású keretet adnak egy néhány szereplős emberi drámához. Hiába dögös csajszi Jennifer Lawrence, és hiába szépfiú Chris Pratt, itt most érzelmeket kell közvetíteniük, morális dilemmákat, magányt, szerelmet, gyűlöletet, az őrület határát és hogy mi van azon túl. És úgy megoldják, hogy a fal adja a másikat. Lehetne fanyalogni a forgatókönyv "demiértpont..." részletein, de teljesen felesleges, mert alaposan végiggondolva kiderül, hogy ezek valójában nem hibák, csak inszignifikáns részletek, ahol a nagyobb műszaki kidolgozottság elvitte volna a hangsúlyt a színészek játékáról és végső soron elvett volna a film erejéből. Kár lett volna. Ez így jó, ahogy van. Méltó ötszázadik, köszönjük.

Zozo ajánlója
Kezdetnek nézzük meg mi kell egy jó filmhez.
Kell egy izgalmas alapsztori, érdekes tartalom, valami sajátos ötlet, jó színészek. Ebben a filmben mindezekhez még eszméletlen látványvilág is tartozik. Minden adott egy jó filmhez.
De ez a film sajnos nem lett jó. Illetve ezt így talán nem merném mondani.
A 2 órás cselekményt két részre osztva, az első fele egy nagyon izgalmas, morális kérdéseket feszegető történet, ami hitelesen bemutatja, mennyire szüksége van az embernek társakra, minden technológia ellenére.
Vajon joga van egy embernek élet-halál között dönteni és Istent játszani? Mik azok az erkölcsi és érzelmi dilemmák, ahol a mesterséges intelligencia csődöt mond, mi az, ami megkülönbözteti a gépeket az igazi emberektől? Meg lehet-e bocsájtani valakinek, aki tönkretette az egész életünket?
Nehéz, elgondolkodtató kérdések, izgalmasan tálalva, szuper látvánnyal, remek színészekkel.
A második órában megmaradnak a jó színészek, a döbbenetes látvány, de elhal a történet. A rengeteg kérdést és lehetőséget kidobják az ablakon, mert sokkal többen szeretnék még nézni Jennifer Lawrence-t és Chris Pratt-et ebédlőasztalon szexelni. Úgyhogy végül kapunk egy szép-cukormázas-rózsaszín-szivárványos-egyszarvús befejezést. Amivel nem lenne semmi baj, ha a film alapsztorija nem vetette volna fel ezt a sok érdekes lehetőséget.
Szerintem ez a film sokkal több is lehetett volna és kifejezetten dühít, hogy nem lett.

Kapcsolódó ajánlók

Dogville

Gravitáció IMAX 3D

A cikk utoljára frissítve: 2017.03.

Vissza a lap tetejére | Vissza a nyitóoldalra