Filmajánlók 02.

Borat

Talán még egyszer sem voltam annyira gondban, hogy milyen ajánlót írjak egy filmről, mint a Borat esetében... Kezdjük az elején. Amikor megnéztük a "Snakes on a plane"-t, azt hittem, láttuk az év legbetegebb filmjét. Nos, nem. A Borat betegebb. :-) Főhősünk a politikai korrektségről mit sem hallott, pedofil, szexista, soviniszta, antiszemita, meg minden. A humor altesti meg alpári. Aki úgy gondolja, nem tud jót röhögni azon, hogy két meztelen tapló összeverekszik a szállodai ágyon egy Baywatch újságon, ne nézze meg a filmet.

Aztán amikor lenyugodtak a kedélyek, és elgondolkozunk azon, hogy mit is láttunk, akkor rájövünk, hogy azért ez nem ugyanaz, mint a Wayans testvérek blődlijei. Sőt. A felszín alatt a Borat egy okosan átgondolt, szinte hibátlan görbe tükör az amerikai társadalom előtt. Mindenki megkapja a magáét, a magukat intellektusnak tartó, kábítószerélvező egyetemistáktól a különféle szintű sznobokon keresztül a rodeós cowboyokig. Mindezt a címszereplő Borat, a kazah nép gyermeke szinte gyermeki ártatlansággal szemléli, és sokszor tisztább erkölcs sugárzik belőle, mint a fejlettebbnek gondolt nyugati kultúra képviselőiből. Sacha Baron Cohen a címszerepben annyira Borat, amennyire Peter Falk Columbo vagy Telly Savalas Kojak. Tökéletes. A legkisebb arcizom rezdülése nélkül csinál hülyét magából, hogy mások hülyeségét kihangsúlyozhassa. Aztán rájövünk, hogy az elsőre látszólag gagyi áldokumentarista kameramozgások valójában szintén pontosan megtervezettek.
Ám mint írtam, mindez csak azután fogalmazódott meg bennem, hogy lenyugodtak az arcizmaim. A moziban ugyanis másfél órán keresztül teli szájjal röhögtem, csapkodtam a térdemet és potyogtak a könnyeim.
De vigyázat! A kazah tévé csak 3 éves kor fölött ajánlja. ;-)

Kígyók a fedélzeten

Mocskosszájú, gusztustalan, gagyi, abszurd és halálosan vicces. Kihagyhatatlan! :-)))

Az ördög Pradát visel

A múltkor, még a Leon kapcsán elgondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen nem a legjobb filmek azok, amiket az ember képes sokszor megnézni. Inkább a "második helyezett" könnyed romantikus vígjátékok, amik kötelezően happy enddel végződnek. Nagyjából erre is számítottunk, amikor beültünk a címbeli filmre, és nem is okozott csalódást. A film főszereplője egy fiatal lány (Anne Hathaway, nahát, a Neveletlen hercegnő felnőtt :-)), aki a ruhamárkákról mit sem tudva jelentkezik egy nagymenő divatlaphoz asszisztensnek. Itt aztán belekóstol a csillogó ruhaköltemények, méregdrága partik, menő pasik világába, meginog, aztán rájön, hogy mégsem neki való. Úgy ennyi a történet.

Uncsi? Nos, nem. A film igazi főszereplője ugyanis nem a fiatal lányt alakító Anne Hathaway, hanem a Runway magazin főszerkesztőjét alakító Meryl Streep. Minden gesztusa, tekintete, hanglejtése hibátlan (eredeti nyelven megnézni!). Zsarnok, gátlástalan, kegyetlen, cinikus, sebezhetetlen. Ő tényleg maga az ördög. Emiatt aztán különösen megrázó az a jelenet, amikor látjuk egy percre megrepedni ezt a maszkot.
Anne Hathaway azt nyilatkozta a film kapcsán, hogy Meryl Streep mellett ők csak szánalmas pancserek voltak. Nos, szép, hogy önkritikát gyakorolt :-), de ennyire azért nem súlyos a helyzet. Meg tudnám ezt a filmet többször is nézni.

Leon, a profi

Az emberben néha felmerül a kérdés, minek is gyűjti tucatszám a DVD-ket, ha a megnézésig sose jut el. Hogy megszakadjon ez a folyamat, tegnap elővettem a Leon, a profi-t, és azonnal eldöntöttem, hogy írok róla ajánlót, hátha valaki még nem látta volna. Végül is még csak 12 éves film...

Hát igen, a Leon akkor készült, amikor Luc Besson még filmeket csinált, nem pedig filmnek látszó tárgyakat, Jean Reno még nem adta a nevét olyan rettenetekhez, mint a Bíbor folyók 2, amikor Natalie Portman 12 éves kamaszlányként pimaszabb, kihívóbb és szexisebb volt, mint a Closer szriptíztáncosnőjeként, Gary Oldman pedig... nos ő világéletében excentrikus figurákat tudott a legjobban alakítani, nekem mégis a Leon-ban megformált idegbeteg és mégis zseniális nyomozó alakja a legemlékezetesebb.
Adjunk mindehhez sajátos humort, abszurd és mégis kedves történetet, és végül, de nem utolsósorban hibátlan operatőri munkát. A Leon szerintem elég közel áll ahhoz, hogy hibátlan film legyen. Aki még nem látta, siessen pótolni!

Cukorfalat

A Cukorfalat egy olyan film, aminél az első gondolatom az volt: ezt miért nem én találtam ki, és miért nem én csináltam meg. A legbonyolultabb effektus a gyorsított lejátszás a filmben, lássuk be, ez azért házilag is könnyen kivitelezhető. Nulla költségvetés. Cserébe kapunk két színészt, akiknek bő másfél órán keresztül be nem áll a szája. Ez azonban csak az első néhány percben idegesítő, ahogy történet halad előre és a feszültség fokozódik, tökéletesen elegendő ahhoz, hogy a székhez szegezzen. A 14 éves Hayley-t alakító Ellen Page döbbenetesen jól játszik, erről a csajról hallani fogunk még! Partnere, a szintén ismeretlen Patrick Wilson, bár a filmben alárendelt szerepe van, megfelelő ellenpont.

Persze azért a hatáshoz hozzájárul a kitűnő operatőri munka. Kell is, mert ebben a filmben nincs sötét barlang, elhagyott mélygarázs vagy kísértetjárta kastély. Csak egy teljesen átlagos napsütötte ház, konyhával, fürdővel, hifivel a nappaliban. És ebben a környezetben kell a nézőt a tűrőképessége határáig elvinni.
Merthogy a műfaj thriller, méghozzá a kőkemény fajtából. Noha elsőre talán távolinak tűnhet a rokonság a Fűrész című szösszenettel (aminél Vado szerint egyébként sokkal jobb a Cukorfalat :-)), ha egy mondatra lecsupaszítjuk a történetet, akkor tulajdonképpen ugyanarról van szó. De hogy mi ez az egy mondat, azt nem árulom el, hogy ne lőjem le a poént. ;-)
Az is hasonló a két filmben, hogy az igazi brutalitás végig a vásznon kívül marad. Aki itt felszisszenne, az gondolja csak végig, mit is _látott_ effektív a Fűrészben, és mi az, amiről csak _képzelte_, hogy látta. Naugye. :-) De hát, mint már írtam párszor, egy film nem az effektusoktól lesz hátborzongató, és ez teljesen igaz a Cukorfalatra is.

BloodRayne

Noha a BloodRayne célközönsége gyaníthatóan szűkebb, mint mondjuk a Jégkorszak 2-é :-), mégis érdemes róla néhány szót vesztegetni. Sőt, az átlagosnál többet is: a film ugyanis iskolapélda arra, hogyan lehet egy jó számítógépes játékból teljesen elrontott filmadaptációt csinálni.

Előzetesnek néhány háttérinformáció, mi is ez az egész. Nos, az eredeti játékban csinos hősnőnk, Rayne, egy dhampir (félig vámpír, félig ember teremtmény, kb. mint Blade) harcol a nácik ellen, akik mindenféle sötét mágiával meg ősi lények életre keltésével szeretnék a második világháborút a maguk javára fordítani. A BR ennek megfelelően egy patakvér hack'n'slash TPS :-), ami furcsa módon mégis remek szórakozást nyújt, és bizony végig is játszottam az első részt.
A játék egyik érdekes ötlete egyébként az volt, hogy életerőnket - félig vámpír lévén - úgy tölthetjük újra, ha kiszívjuk ellenfeleink vérét. Ehhez Rayne a peches illető nyakába ugrott, két lábával átkulcsolta, és kéjes nyögésekkel kísérve nekilátott táplálkozni. Komolyan mondom, élveztem. :-)
Nade ugorjunk. Adott egy számítógépjátékos körökben hírhedt, önmagát meg nem értett zseninek tartó valaki, aki Uwe Boll névre hallgat, és rossz hírét néhány félresikerült játékadaptáció mozival alapozta meg. Úgy gondolta, a BloodRayne is jó alapanyag, és belevágott. Az előzetes már tavaly keringett a neten, aztán a film csak nem akart jönni, csak nem akart jönni... Mostanra nagy nehezen megérkezett, és Szilárd barátommal (szintén BR rajongó) úgy döntöttünk, mit nekünk Uwe rossz híre, meg a Cinema által a filmnek megajánlott 20%, bevállaljuk.
És akkor nézzük sorban, mit láttunk.
- Történet. A szeletelős játékokban annyira nem lényeg a történet, egy mozinál már igen. A filmé viszont simán alulmúlja a játékét is. Röviden összefoglalva, van néhány helyszín (A, B, C, D, ...), ezek valahol fenn vannak a hegyekben és baromi messze egymástól. Mivel a film a XVIII. században játszódik (asszem :-)), ezért a helyszínek között csak lovon lehet közlekedni. Így aztán a BR-ben lovagolnak. Sokat. Kb. a film felében. :-) Szerencsére egyforma tempóban lovagolnak, ezért mindig mindenki tök egyszerre van ott, ahol éppen lennie kell. Ha ez mégsem sikerülne, akkor bizony érzékeltetni kell az idő múlását. Erre olyan remekbe szabott párbeszédek szolgálnak, hogy: "Már nem is jön". "De jön." "Nézd, ott jön." :-)
- Szereplők. Hát ez bizony kínos. Kristianna Loken ugyanis csak szereplő, de nem színésznő. A baltával faragott arcjáték, ami a Terminátor 3-ban elég volt, itt kicsit kevés. Az érzelmek kifejezése egyáltalán nem megy szegénynek. Michael Madsen, az öreg és bölcs vámpírvadász szerepében időnként mond faarccal valami okosat, rekedt hangon. Amúgy mindenki rekedt hangon beszél, mert az olyan cool. Ben Kingsley egyféle arckifejezéssel játssza végig a filmet. Billy Zane (látta valaki a Titanic óta valamiben? Ugye nem?) gyengeelméjű vigyorral szenvedi végig néhány percnyi jelenetét, őt még a nagy ho-ho-horgász is lejátszaná a vászonról. Michelle Rodrigez folytatja mélyrepülését, a karakter leginkább a Halálos iramban első részében játszott szerepére emlékeztet, de ott legalább hiteles volt. A többiekről ne is beszéljünk.
- Hangulat. A film a játék hangulatára _egyetlen_ jelenetben képes emlékeztetni, amikor Rayne egyedül gyakorol legendás felcsatolós kardjaival. 15 másodperc, ennyi az egész. Kár. A többi akciójelenet rosszul megvalósított, rosszul fényképezett, rosszul vágott, gyenge. Nézzük és örülünk, mert legalább végre nem lovagolnak. :-) A fent leírt vérszívós jelenet viszont, ami kulcseleme a játéknak, egyetlenegyszer sem jelenik meg a filmben. Pontosabban egyszer látunk valami hasonlót, Rayne és a fiatal főhős, Sebastian szeretkezését, ami a legröhejesebb szexjelenet a Showgirls úszómedencés performansza óta.
Köszönjük, Uwe Boll.

Verdák

A Verdák a Pixar új animációs filmje, amiben megszemélyesített autók kalandjait izgulhatjuk végig. Minden autó külön egyéniség - méghozzá nagyon eltalált egyéniség -, grimaszolnak, pislognak, érzelmeik vannak. Adjunk hozzá ehhez egy remek magyar szinkront, és azt gondolnánk, kész az etalon családi mozi.

Nos, nem. A Verdák jó kis film, de nem gyerekeknek való. Annyira nem, hogy az előadás alatt nagyjából a jelenlevő gyerekek negyede döntött úgy, hogy akkor ő ezt nem akarja tovább nézni (még soha nem láttam ilyet, hogy ennyien elhagyták volna a nézőteret). Megértem őket: nyilván nincsenek tisztában a Nascar szabályaival, nem értik az olyan más filmekre tett utalásokat, mint a Dredd bíró vagy az Alien, nem nagyon tudják elképzelni a klisészerű, útmenti, poros amerikai kisvárost, nem bírják feldolgozni az autóalkatrészek neveivel játszó szóvicceket, nem veszik észre a V8 logót az útmenti fogadó cégtábláján.
Pedig a humor kitűnő. Olyan remek "Fast and the furious" paródia villan fel a filmben, hogy visítva röhögtem, és nem ez az egyetlen kikacsintás. Emellett a filmből dől az autóimádat, a benzingőz- és sebességfüggőség. Van benne szerelem, félénk Porsche-lány nonfiguratív tetkóval a derekán :-), visszatérő öreg harcos versenyző és ifjú titán, meg persze gonosz ellenfél. Mindez egyszerűen elképesztő minőségben megrajzolva.
A célközönség ennek megfelelően: akik tudják, hogyan kanyarodhat az autó balra, pedig jobbra állnak az első kerekek. ;-)

Az eltakarítónő

Az angolok meg az amerikaiak abban különböznek egymástól, hogy az angolok különleges effektusok nélkül is tudnak szórakoztató filmet csinálni. Ennek klasszikus esete az "Eltakarítónő". A nem túlságosan elbonyolított és mégis érdekes történetet a hibátlan alakítások teszik nagyon élvezetessé, minderre fekete humorral átitatott remek párbeszédek és szóviccek teszik fel a koronát (kötelezően eredetiben megnézni!). A színészek az általuk játszott figurát olyan finom öniróniával jelenítik meg, ahogy arra csak a nagyok képesek.

Rowan Atkinson megmutatja, hogy hatalmas hiba lenne egyenlőségjelet tenni személye és Mr. Bean figurája közé, Kristin Scott Thomas brillírozik a fásult háziasszony skatulyából kitörni akaró nő szerepében, Patrick Swayze élvezettel adja elő saját korábbi macsó szerepeinek paródiáját, miközben Maggie Smith hideg nyugalommal és hideg acélbárddal szünteti meg sorra a család problémáit.
De hát mit ömlengek itt ennyit :-), menjetek és nézzétek meg az elmúlt évek talán legjobb fekete komédiáját.

A kőkemény család

Mint azt az "Apádra ütök" óta tudjuk, a nagy Ő bemutatása a családnak bizony egészen katasztrofálisra sikerülhet. Nincs ez máshogy a Stone család esetében sem, ahol a legidősebb fiú viszi haza szíve választottját karácsonykor. A lány prűd, merev és súlyos kisebbségi komplexussal küzd, így úgy tűnik, esélye sincs a határozott anyával, a gimiboszi stílusú kishúggal és a család többi illusztris tagjával szemben. Csapás csapást ér, de a kötelező happy end előtt szerencsére nem jutunk el a depresszió olyan szintjére, mint az "Apádra ütök"-ben.

A film lendülete hullámzó, időnként leül, hogy aztán megint sikítva röhögjünk az abszurdnál abszurdabb szituációkon. A színészek játéka is nagyon eltérő. Diane Keaton az anya szerepében szokásos hibátlan formáját mutatja, Sarah Jessica Parker remekül hozza a görcsös menyjelöltet, a házasodni készülő Dermot Mulroney viszont zavaróan gyenge.
A történet összetettebb, mint a "Hangyák a gatyában" stílusú blődlik esetében, és időnként komolyra is fordul, vígjáték létére ezek talán a film legjobb pillanatai. A jól eltalált keserédes ízt csak a zárójelenet rontja el - annyira szirupos és valószerűtlen, hogy leforgatni is kár volt.

A Da Vinci kód kontra Match Point

Hogy kerül a csizma az asztalra, vagyis hogyan kerül egy nemzetközi bestseller regényből készült hollywoodi megafilm az öreg rendezőzseni Woody Allen alig ismert színészeket felvonultató filmje mellé? A válasz egyszerű: pár nap eltéréssel láttam őket, és hirtelen belémhasított: éppen különbözőségük ad remek lehetőséget az összehasonlításukra. Kezdetnek mondhatnám azt, hogy a Match Point az jó film, a Da Vinci kód meg nem :-), de ez azért erősen sarkított vélemény lenne. A helyzet az, hogy a Da Vinci kód egy elég korrektül megcsinált adaptációja a könyvnek, és ha valaki nem olvasta a regényt, valószínű észre sem veszi azokat a változtatásokat, amiket a történeten elkövettek. Ezektől viszont a könyvet ismerők számára sajnos süt a filmből, hogy prűd amerikaiak készítették. :-( Aki olvasott legalább kettő Dan Brown könyvet, az tudja például, hogy a végén a nő meg a pasi összejönnek. Kötelezően. No nem ebben a filmben. Itt Tom Hanks egyszerűen egy, Audrey Tautou homlokára nyomott atyai puszival búcsúzik. Brrr. Persze az nem okozott lelki válságot a filmkészítőknek, hogy az albínó bérgyilkos önkínzásos jeleneteit naturalista részletességgel és hosszan mutassák...

Ehhez képest a Match Pointban nem folyik vér, vagy legalábbis nem látjuk. Az öreg Woodynak nincs szüksége effektekre, hogy két órán keresztül folyamatosan és magas szinten fenntartsa a feszültséget a nézőben. Az tény, hogy a szenvedélyes szexualitás bemutatását jóval szabadabban kezeli, de ha valaki azt hiszi, hogy itt a remek alkalom gyönyörködni Scarlett Johansson leplezetlen idomaiban, az bizony téved. Mert az öreg Woodynak erre sincs szüksége ahhoz, hogy a filmje hatásos legyen. Mindegyik színésze hibátlan választás a szerepre, különösen a központi konfliktust képező szerelmi háromszög tagjai.
Leegyszerűsítve nézve mindkét film ugyanúgy ér véget: együtt tud-e a főhős élni azzal a súlyos titokkal, ami a lelkét nyomja. Nyomasztó és elgondolkodtató kérdés. Feloldás pedig egyik esetben sincs.

Csók, Jessica Stein

Megint egy olyan DVD került a kezem ügyébe, amit már régen meg akartam nézni. Péntek este, pocsék idő, nézzünk hát egy jó kis romantikus filmet. :-) Az alaphelyzetben nincsen semmi extra: hősnőnk, Jessica keresi álmai pasiját, de ahogy az lenni szokott, valahogy egyikkel sem jönnek össze a dolgok. A folytatás annál érdekesebb: egy éjszaka minden megváltozik, mikor Jessicát új barátnője úgy istenigazából szájon csókolja...

Akik látták (régesrégen) az Édeshármas című kitűnő vígjátékot, azok tudják, hogy a bi- és homoszexualitás témáját igenis lehet érzelmesen, intelligensen, humorosan és egy pillanatig sem bántóan kezelni. A Csók, Jessica Stein is ilyen. A történet ugyan néha megdöccen, és bizonyos szálak teljesen elvarratlanok maradnak, de ettől a néhány apróságtól eltekintve a film mindvégig teljesen szórakoztató és élvezhető. A gátlásos vénlányjelöltből kivirágzó Jessicát alakító Jennifer Westfeldt remekel, de a történet többi (hasonlóan közismert ;-)) szereplőjére sem lehet panasz. Jó kis mozi ez. :-)

X-men 3: az ellenállás vége

Tegnap egy hirtelen ötlettől és a neten olvasott pozitív véleményektől vezérelve úgy döntöttem, beülök megnézni a trilógia harmadik részét. Mert ugye a jó film az mutánsos. Szerintem. :-)

Nos, az X3 is jó. Egyrészt szerves és logikus folytatása az előzőeknek (így itt sem árt, ha láttuk azokat, mielőtt ezt megnézzük), másrészt mert a film felépítése olyasmi, mint ami már a Batman: Kezdődik esetében is jól működött. Hosszú, relatív lassan hömpölygő történet, aztán a végén mehet az ereszd el a hajam. :-) Így az X3-ban sokkal több a személyes dráma, intrika, csalódás és fájdalom, mint az előző részekben. Míg azokban még csupa vicces dolog volt egy lehelettel üdítőt hűteni, apró tűzgömböket táncoltatni, tárgyakat lebegtetni, ebben a részben ezek a túlélés érdekében bevetett halálos fegyverek, és azt Stephen King Tűzgyújtó és Carrie című remekei óta tudjuk, milyen az, mikor elszabadultan őrjöngve tombol a tele- és a pirokinézis.
Edzett akció- és horrornézőként azt gondoltam, nekem már sok újat nem tudnak mutatni :-), de a végső összecsapás az emberek, a jó és a rossz mutánsok között a "mindent visz" kategóriába tartozik. Aki esetleg látta az előzetesben felvillanó Golden Gate hidas képeket, azoknak elárulom: az csak a jéghegy csúcsa... ;-)
A színészek - amennyire a történet engedi - hozzák a szokott formát, talán Hale Berry botladozik egy kicsit a szerepében. Rebecca Romjin-Stamos viszont abban a tíz másodpercben, mikor saját arcát mutatja és nem Mystique alakjában harcol, pusztán a _szemével_ döbbenetes érzelmek kifejezésére képes.
Összefoglalva: a sorozat híveinek kötelező darab, a többiek először melegítsenek az korábbi részekkel. :-)

The hills have eyes

Létezik egy olyan horrorfilm-szegmens, aminek az a lényege, hogy fizikailag/szellemileg/lelkileg deformálódott, ámde jó erőnléttel bíró gonoszok halomra ölik az éppen rossz időben rossz helyen levő ártatlanokat. A megmenekülés ára, hogy a néhány "szerencsés" főhős maga is lesüllyed a támadók szintjére, néhány végtag és családtag elvesztése után, pusztán a túlélési ösztöntől vezérelve és bosszúvágytól hajtva rendet teremt. Noha ennek a filmtípusnak léteznek vámpíros (Alkonyattól pirkadatig), sci-fi (Pitch Black) és barlanglakó mutánsos (The Descent) változatai, a hagyományos darabok éppen azért ijesztőek, mert valós környezetbe helyezik a szörnyűségeket.

A kategória első és máig klasszikus filmje a Psycho, de igazán a nyolcvanas, videóalámondásos években vált kultikussá az olyan slágereknek köszönhetően, mint a Péntek 13, vagy a Halloween. A címbeli film eredetije is 1977-ben készült, a remake-et Alexandre Aja forgatta, aki a Magasfeszültség című szeletelőssel már letette névjegyét az asztalra.
Hogy mindezt miért írtam le? Mert egy ilyen filmről nehéz pozitív kicsengésű ajánlót írni. :-) Igazából csak (de tényleg csak) azok gondolkodjanak el a megnézésén, akik látták a fentiekben felsorolt filmeket, és élvezhetőnek tartották azokat. A "The hills have eyes" nem akarja megújítani a műfajt, de amit kínál, azt tisztességesen, az íratlan szabályok betartásával teszi, garantálva a rajongóknak jó másfél óra hideglelést.
Még valami. A magyar cím szokás szerint rettenetes: az angol eredeti cím lágy zöngés mássalhangzóinak (l, v, j, z) köszönhetően misztikus és baljóslatú. A "Sziklák szeme" ezzel szemben kattog és csikorog. :-(

Silent Hill

Milyen PC játékadaptáció mozikat ismerünk? Hát ott van a Tomb Raider, amiben sokat lőnek. Meg a Resident Evil, amiben még többet lőnek. Meg a Doom, amiben egyfolytában lőnek. És most itt van a Silent Hill, amiben nem lőnek. Vagy legalábbis nem sokat. :-) Szilárd barátommal úgy gondoltuk, ez éppen ideális választás lesz a lassan rendszeressé váló szerda éjjeli horrormozizáshoz. Mivel ő a játéktrilógia nagy ismerője és rajongója, a film után először őt kérdeztem meg, mi a véleménye. Csak annyit mondott: talán az eddigi legjobb játékadaptációt láttuk.

És igen. A magyar mozikban a rettenetes "a halott város" alcímet kapta a film - mintha egy rossz western lenne... Pedig nem az. Nyomasztó atmoszférájú, a feszültséget egyre fokozó, a történetet cseppenként adagoló, remek túlélőhorror. A Doom CGI-je lehet, hogy vissza tudta adni a játék grafikáját, a Tomb Raider meg az akcióit, de a hangulat és a látványvilág egyik esetben sem követte ilyen hűen az eredeti játékot, úgy hogy közben egy pillanatig sem csak a játékosok számára élvezhető.
Az átlag horrorfilmhez képest nagyon eltalált befejezés is szomorkás, kísérteties, ködbe burkolózik. Vagyis pont olyan, mint Silent Hill. Ha egyszer megfogott, többé nem ereszt.
Célközönség: Gothika, Hatodik érzék, Poltergeist, Kör és Dark Water rajongók. Ja és a PC-s kalandjátékosok. :-)

Underworld kontra Underworld: Evolution

Múltkor volt közvéleménykutatás a Cinemában, hogy kinek mi a kedvenc tíz filmje. Nos, ahhoz képest, hogy hardcore horrorrajongónak tartom magam, mindössze egy horror került be a válogatásba, mégpedig az Underworld. Érdekes módon valahogy kimaradt az ajánlókból, így most, hogy megnéztem a második részt, gyorsan eldöntöttem, dupla ajánlót írok. A két film története egyébként időben szorosan követi egymást, ami azt jelenti, hogy az előző film befejezése után alig _percekkel_ veszi fel a fonalat a második. Logikus következmény: aki az elsőt nem látta, nem fogja érteni a másodikat! A vicc az, hogy hosszas gondolkodás után sem tudtam leírni, miben rejlik az Underworld varázsa. Vámpírok és vérfarkasok lövöldöznek egymásra meg harapdálják egymást másfél órában, nagyjából ennyi. Na jó, vannak benne politikai csatározások, árulások, féltékeny szerelmesek - legalább megtudjuk, hogy a halhatatlanoknak se jobb, mint nekünk. :-) Igazából ez az a pont, amiben az Evolution gyengébben teljesít, és így mégsem kerül fel a kedvenc filmek listájára: a folytatás ugyan több új szereplőt vonultat fel, mégis sokkal kevésbé fordulatos, mint az első rész volt. Ezt persze intenzívebb látvánnyal meg hanggal kompenzálja (még film alatt mélynyomót nem hallottam ennyit dolgozni... :-)), de az effektek helyett jobban megérte volna egy kicsit még a forgatókönyvre költeni...

Az Evolution magyar szinkronja elfogadható, de mivel az első részt angol eredetiben láttam (és így is javaslom megnézni), úgy érzem, nem éri el az eredeti hanganyag színvonalát. Viszont a második részt a mozik már csak magyar szinkronnal vetítették - számomra érthetetlen döntés. :-(
És persze nem lenne objektív, ha az Underworld kritikájában nem szólnék a gyönyörű vámpírnő, Selene szerepében tündöklő Kate Beckinsale-ről. Kate ezennel ünnepélyesen elhódította Hale Berrytől a világ legszebb nője címet. :-)

A titkok kulcsa

Misztikus thriller a Kör forgatókönyvírójától és a K-Pax rendezőjétől - hát ez nem lehet rossz. Bizony nem is az, sőt ékes példa arra, hogy nem az akciójelenetek és a mértéktelen CGI tesznek élvezhetővé egy filmet. Mindössze négy főszereplő és egy titkokkal teli ház, kísértetek járta padlással, nyikorgó ajtókkal, mindenhonnan leszerelt tükrökkel. Kate Hudson (nagyon jó) próbál a rejtélyek nyomára bukkanni, de ahogy egyre közelebb kerül a megoldáshoz, a néző egyre kevésbé sejti, mi is lesz az. Aztán a remekül felépített csattanó végül teljesen más értelmet ad korábban nyilvánvalónak tűnő jeleneteknek. És ez rendjén is van így. :-)

Ajánlom azoknak, akiknek tetszett a Kör, a Szem, az Átok (a Grudge, nem a Haunting), meg a Hatodik érzék.

Spangol

Sosem voltam Adam Sandler fan, de valamiért a "Spangol - magamat sem értem" című vígjáték mégis felkeltette az érdeklődésemet. Természetesen a magyar címen szokás szerint felbosszantottam magam - mint utólag kiderült, feleslegesen, kivételesen teljesen jól illik a filmhez. Gondoltam, látunk majd valami laza másfél órás vígjátékot hülye helyzetkomikumokkal, jót röhögünk néhányszor, aztán ennyi. Hát, bár természetesen a nevetésnek sincs híján, de a Spangol azért kicsit több ennél. Vagy sokkal több.

Finoman megrajzolt kép egy furcsa családról, és új bejárónőjükről, aki felforgatja az életüket, és akinek ők felforgatják az életét. Adam Sandler játéka visszafogott, nyoma sincs semmi tenyeres-talpas-banánhéjon-elcsúszós olcsó vicceknek, Tea Leoni hibátlan hisztérika (kitűnő szinkronnal!), a bejárónő szerepében Paz Vega a film első felében mimikájával kifejezőbben játszik, mintha megszólalna, amellett olyan gyönyörű, hogy Penelope Cruz valószínűleg sírva bújik a sarokba a láttán, de még Salma Hayek trónja is inog. :-) Hármuk küzdelme, amit saját magukkal, és egymással vívnak, bőven leköti a néző figyelmét két órán keresztül. Érdemes.

A barlang (The Descent)

Mikor jöttem kifelé a "Barlang" című moziról, azon gondolkodtam, mikor is láttam utoljára igazi jó horrort. Nem komolytalan horrort, mint a "Resident Evil", nem trashhorrort, mint a "Halálos kitérő", nem horror-thrillert, mint a "Fűrész", nem játékadaptáció-horrort, mint a "Doom", nem horrorparódiát, mint a "Scary movie". Hanem olyan igazi jó horrort.

Hát régen nem. Nagyjából a "28 nap múlva" óta nem.
Erős idegzetű és gyomrú Hölgyeim és Uraim, a "Barlang" jó horror.
Klausztrofób, fenyegető, feszült, zsigeri, véres.
Ízelítőnek csak az előzetes két mondatát idézném: "Félsz a sötétben? Majd fogsz..."

A cikk utoljára frissítve: 2011.01.

Vissza a lap tetejére | Vissza a nyitóoldalra