|
Éjszakai őrség kontra Nappali őrség
|
Előrebocsátom, a két film alapjául szolgáló regényeket szintén most
olvastam, így, noha kétségbeesetten igyekeztem elvonatkoztatni és az eredetitől
független szemmel nézni, nem sikerült. Így ezek az ajánlók óhatatlanul szólnak
a könyvekről is.
Kezdeném a könyvekkel. Remek fantasy mai környezetben, kerek világképpel,
pörgős, vicces, és nagyon vizuális. Vámpírok, alakváltók, boszorkányok,
varázslók az ezredvég Moszkvájában. Fénypártiak a Setétek ellen. Politikai
krimiként legalább annyira működik, mint fantasy-ként. Színvonalra simán
felveszi a versenyt a Harry Potter sorozattal, és mielőtt valaki nekiállna
hőbörögni, hogy akkor ez tuti csak koppintás, elmondanám, az Éjszakai őrség
1998-ban íródott... |
A két mozi viszont nem a regények sima megfilmesítése, hanem csak
támaszkodik az eredetikre, és lényegében új történetet írtak. Ez még önmagában
nem lenne baj, csakhogy a forgatókönyv - különösen az Éjszakai őrség esetében -
zavaros, nehezen követhető, és nagy valószínűséggel a könyv nélkül nem is
érthető. A Nappali őrség filmváltozata minden kétséget kizáróan lényegesen
jobbra sikeredett: érezhetően nagyobb volt a költségvetés és ennek
eredményeképpen az alkotói szabadság is. Az első résznél félórával hosszabb,
mégis sokkal élvezetesebb és gyorsabb. Azt a jelenetet, amiből megtudhatjuk,
hogyan vezet egy boszorkány, amikor ideges, négyszer tekertem vissza. :-)
Ha már a szereplőknél és a látványnál tartunk: itt is vegyesek az érzelmek.
Némelyik színész telitalálat az adott karakterre, de pont a Setétek vezetője
messze nem az a félelmetes karakter, akit a regény alapján elképzelnénk. Ami
persze nem azt jelenti, hogy nem jó... csak más. Rosszabb a helyzet a
természetfeletti jelenetek megjelenítésénél: a könyvben szinte tapinthatóan és
fullasztóan tökéletesen leírt másik dimenzió, a Homály, amiben a szereplők
közlekednek, a filmben csúnyán elnagyolva jelenik meg. Ez a film számomra
legfájdalmasabb hiányossága, ami talán furcsának tűnhet a könyvek ismerete
nélkül.
És ezzel elérkeztünk a konklúzióhoz: érdemes megnézni ezt a két filmet? Bizony
érdemes a hibák ellenére is, és utána, de csak utána elolvasni a könyveket.
:-)
Taxidermia
 |
Hasonló eszközökkel operál, de mégis jóval sokkolóbb, mint az Anatómia.
Gyomorforgatóbb, mint a Rózsaszín flamingók. Olyan beteg, amilyen a
Fűrész-sorozat még a 99. részben sem lesz.
Látszólag szilánkokra széteső, de mégis koherens szürreális lázálom. Képek,
amik beleégnek az agyadba és többé nem felejted el őket.
Csak extrém erős idegzetűeknek. És ezt most tényleg komolyan mondom. |
Rejtély
 |
A Rejtély is egy olyan film, amit már moziban is meg akartam nézni, csak
nem jött össze. Így aztán vártam, kitartóan, hogy a DVD ára a bűvös ezer
forintos határ alá essen. És az idő engem igazolt: a hajamat téptem volna
utólag, ha sikerül megvenni premier áron... |
Pedig hát az ember azt hinné, hogy egy thriller, amiben Daniel
Auteuil és Juliette Binoche a húzónevek, nem lehet rossz. Az első gyanús jel,
hogy már a bevezető vágás is érthetetlenül és értelmetlenül hosszú. A második
frusztráció a szinkronhangok: csontsovány francia nyelvismereteim ellenére
visszaraktam az eredeti hangot, mert a magyar két perc alatt halálra
idegesített.
Aztán "beindult" a történet. Vontatottan, szétesően, érthetetlenül. Egészen az
utolsó jelenetig, amikor egyszer csak elkezdtek jönni a betűk. Én meg ültem és
néztem, hogy mos'mivan? Hát én ezt rohadtul nem vágom. De gondoltam, ha már
DVD-t nézek, nekiesek az extráknak, talán azokból megértem, amit amerikai
filmeken edződött egybites nézőként nem sikerült felfognom. Két percig sem
kellett várnom, és megtudhattam, hogy a rendező lenézi azon kollégáit, akik
mindent megmagyaráznak a nézőnek.
Na ezen a ponton DVD lejátszó kikapcsol. Nyomdafestéket nem tűrő reakcióimat
pedig nem írtam bele jelen ajánlóba. :-)
Cloverfield
 |
A Cloverfield a Blair Witch Project-ben remekül bevált ötletet
hasznosítja: valaki valahol talált egy videokamerát egy amatőr felvétellel,
amiből fény derül bizonyos eseményekre. De míg a BWP-ben a készítők egy
dokumentumfilmet akartak csinálni, a Cloverfield-ben csak belecsöppentek az
események közepébe. És ugye túl jól nem jöhettek ki belőle, ha a történetet
csak a felvétel meséli el... |
Kezdődik a film, az Amerikai Védelmi Minisztérium logóját látjuk.
Aztán egy felirat: "a kamera az US-447 számú incidens helyszínen került elő,
ami korábban Central Park néven volt ismert". Na innen már sejtjük, hogy nem
egy szimpla kocsmai verekedés van azon a kazettán...
És indulhat az elmúlt év egyik legszórakoztatóbb horrorja, ahogy azt egy
közönséges Mediamarkt szintű kézikamerával rögzíteni tudja egy amatőr videós.
Túl gyors kameramozgások, állandó fókusz-, fényerő- és
fehéregyensúly-problémák. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezektől baromi
hatásos. Persze nem mentes logikai meg rendezési hibáktól. De ha nem követünk
el három hibát a film nézésekor, garantáltan a képernyő elé szegez minket.
Ezek a hibák pedig:
(1) Vissza akarjuk tekerni, mert valamit nem láttunk pontosan - ne tegyük, a
szereplőknek sem volt rá ideje, éljük át az egészet velük együtt valós
időben.
(2) Okostojásként fanyalogva feltesszük a kérdést: "... és pont itt mi a
francnak kellett videóznia, miért nem dobta el már rég a kamerát?"
(3) Nem értjük, hogy bírta idáig a kamera, sérülés és töltés nélkül.
Sikerülni fog? Akkor kellemes hátborzongást és levegőért kapkodást.
:-)
28 nap múlva kontra 28 hét múlva
|
A 28 nap múlva úgy élt az emlékeimben, mint az egyik legjobb horror, amit
láttam. Mikor megjelent a folytatás, elhatároztam, hogy egymás után nézem meg a
kettőt. Ebből egyrészt kiderül, mennyire emlékszem az első filmre, másrészt
hogy az utód mennyire tud felnőni a magasra tett mércéhez.
Mint talán ismeretes, az első rész alapötlete az, hogy elszabadul egy vírus,
ami nagyjából 20 másodperc alatt dühöngő őrültté változatja a fertőzötteket.
A film pedig nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy egy maroknyi még
egészséges ember hogyan próbál életben maradni. Csakhogy a mondanivaló ennél
sokkal mélyebb: mennyit számít az önfeláldozás, mennyire tudunk emberek
maradni, ha állatokkal vagyunk körülvéve (ebben a részben a fertőzötteknek
hangsúlyozottan semmi intelligenciájuk nincs), és mennyire kell állattá
válnunk, ha emberi méltóságunkat akarjuk minden áron megőrizni. Mindezt lassú
tempóban felépítve, közel egy és háromnegyed órában, másodszorra nézve
meglepően kevés öldöklős akciórésszel, ám egy pillanatig sem unalmasan. |
És akkor jött a második rész. Próbáltak átemelni minden eszközt,
amivel az előző rész dolgozott: zaklatott kameramozgások és vágások, véres
effektek, zene. Stílusilag tehát valóban szerves folytatást kaptunk. Csak... a
28 hét múlva nem több mint egy sima B kategóriás túlélőhorror, ami ráadásul túl
komolyan veszi magát. Kiszámítható fordulatok, megállás nélküli akció, ami a
szűk másfél órás hossz ellenére unalomba fullad. Hiába a színészek remek
munkája, a filmet ők sem tudják megmenteni. Talán ha a forgatókönyvírók nem
követik el azt a hibát, hogy a vírus újabb kitörésében főszerepet játszó
fertőzöttre az intelligencia nyomait erőltetik, az egész nem vált volna
hiteltelenné. Mert persze az összes többi fertőzött maradt ágyútöltelék...
Összefoglalva: az első rész még hosszú évek múltán is ütős, a közelmúlt filmjei
között a Legenda vagyok az, ami összemérhető vele. Ajánlott. A második rész,
szóval... ahhoz nem elég látványos, hogy a Kaptár sorozatnak ellenfél legyen,
ahhoz nem elég vicces, hogy a Haláli hullák hajnalát legyűrje, és főképp nem
elég hatásos ahhoz, hogy elérje mondjuk a Sziklák szeme színvonalát. Csak
fanatikusoknak.
Wanted
 |
A Wanted vegytiszta popcornmozi, ami tökélyre viszi azt az elképzelést,
hogy látvánnyal, akcióval és hanggal mindent le lehet dugni a néző torkán.
Sztochasztikus pályán repülő, menetközben funkcionális egységekre széteső
puskagolyók, tetszőleges sérülés gyógyítása néhány óra alatt gyógyfürdővel,
400-as pulzus (igen, kiírom betűvel: NÉGYszázas :-)) hatására felgyorsuló
reflexek és látás, defektes gumin is hibátlanul kormányozható és gyorsuló
sportkocsik, hogy csak a legviccesebbeket említsük. |
Ehhez adjunk hozzá egy adag szemérmetlen lenyúlást mást
filmekből (Equilibrium, A szövetség, A birodalom visszavág, Limonádé Joe,
és még sorolhatnám), nagy adag vért, csontrecsegést, és... meglepetés,
meglepetés: az elmúlt időszak filmjeinek magasan a legjobb csókjelenetét
Angelina Jolie-val az egyik oldalon. :-)
Kövezzetek meg, de én remekül szórakoztam. :-)
A boldogító talán
 |
A boldogító talán egy nem túlbonyolított :-) romantikus vígjáték: itt
van nekünk Tom (Patrick Dempsey) és Hannah (Michelle Monaghan), akik tíz éve
jó barátok, és eszükbe sem jutna más. Míg egy napon be nem üt a ménkű, és
Hannah bejelenti, hogy férjhez megy, Tom pedig ráébred, hogy valójában neki
kellene a vőlegénynek lennie ezen a ceremónián. Innentől kezdve mindent
megtesz, hogy legyőzze a vőlegényt, pedig akit valójában le kell győznie, az
saját maga. |
Láttuk már ezt a történetet Sandra Bullockkal (Aludj csak, én
álmodom), Jennifer Lopezzel (Szeretném, ha szeretnél) és persze Julia
Robertsszel (Álljon meg a nászmenet). Kérdés, hogy akkor miért érdemes
egyáltalán megnézni?
Hát egynek azért, mert szeretjük a romantikus vígjátékokat. :-)
Aztán mert aranyos. A nőcsábász Tomot a szívünkbe zárjuk, ahogy egyre mélyebb
letargiába süllyed, látva Hannah ragyogását, aki semmit sem vesz észre az
egészből, csak csüng a tökéletes férjjelöltnek tűnő skót főnemes Colin nyakán,
akiben viszont akad valami tenyérbemászó. Meg azért, mert nagyon eltalált
karakter körülöttük az összes mellékszereplő. Kitűnő a helyzetkomikum. Ülnek
a poénok. Illik a filmhez a zene. Az operatőr felcsavarta az összes romantic
filter-t a kamerára. :-)
És mert tudjuk, hogy a végén úgyis összejönnek. :-)
Erőszakik
 |
Mit kapunk, ha a "11:14"-et keresztezzük a "Ravasz, az Agy és két
füstölgő puskacső"-vel? Egy halom szeretnivaló pancsert, aki mind elnyeri
méltó büntetését. Abszurd és koromfekete humort, sziporkázó párbeszédeket,
"minden-mindennel találkozik" sztorit, patakvért, Colin Farrel élvezetes ír
akcentusát, és mintegy mellékesen vicces kis ízelítőt Bruges hangulatából.
Egy filmet, amin nagyjából az ötödik másodperctől kezdve folyamatosan
röhögünk, hol magunkban vinnyogva, hol fennhangon, hol a homlokunkat
csapkodva.
Nagyondurva. Nagyonjó. |
Vasember
 |
Felsóhajtunk, legyintünk: megint egy újabb képregényadaptáció. A
Pókember 3 óta ez a műfaj nem cseng túl jól. Oké, Robert Downey Jr. nem rossz
(még emlékszünk, mit röhögtünk a Durr, durr és csók című beteg mozin :-)),
Jeff Bridges meg persze mindig jó, Gwyneth Paltrow nézhető - tegyünk egy
próbát. Popcorn, kóla, oszt hadd menjen. |
És jön a meglepetés: a film nem is rossz. Downey néhány
kábítószer-elvonókúrát már látott arca teljesen hibátlanul vált a nőfaló
macsó, a zseniális tudós és a világban a helyét nem találó, önjelölt
igazságtevő között. Önirónikus, vicces, de végig hiteles. Bridges olyan
szinten töményen gonosz, hogy azt maximum Kevin Spacey tudná cinikusabban
előadni. Paltrow pedig... nos, ahogy már mondtam, nézhető. :-) És amire
végképp nem számítottam: teljesen jó a magyar szinkron, mind a színészeket,
mind a hangminőséget tekintve.
Adjunk még hozzá tökéletes minőségű CGI-t, ügyesen adagolt akciót meg
poénokat, emészthető mértékben amerikai történetet, és itt van nekünk egy
kellemes két órás filmecske. Nem váltja meg a világot, nem íródik be a
történelemkönyvekbe, de jót szórakoztunk a pénzünkért.
A bakancslista
 |
Mire számít az ember, ha egy filmben két olyan színészlegenda szerepel,
mint Jack Nicholson meg Morgan Freeman? Hibátlan színészi játékra, elsősorban.
Aztán minimum nem szokványos történetre. |
A Bakancslista mindezeket lazán hozza, de ennél sokkal több. A
székhez szegez, lebilincsel, és utólag is dolgozik az ember agyában, nem hagy
nyugodni. Akcióról persze szó sincs, lassan hömpölygő, fekete humorral
gazdagon megtűzdelt drámát láthatunk. Két rákos beteg utolsó hónapjait
követhetjük végig, amint beutazva a világot, pótolni akarják mindazt, amit
elmulasztottak eddig az életben. A piramisok Egyiptomban, a Himalája lejtői,
a Taj Mahal, Hong Kong felhőkarcolói - csupa festői kép, amik azonban pusztán
fakó hátterei a két öreg, az életből már majdnem reménytelenül kiábrándult
férfi cinikus, brilliáns és elgondolkodtató párbeszédeinek. Persze az egész
nem működne, ha nem lenne Freeman lágyan dörmögő és Nicholson mindig hamiskás
hangja - kétszavas odavetett mondataikkal képesek érzések és hangulatok
garmadáját közvetíteni (igen, mindenképpen angol eredetiben!).
A nagy utazás, ami földrészeken ível át, végül is célt ér, noha az valami
egészen más, mint az eredeti terv volt. A két beteg megleli magában legbelül
a szeretetet és még egyszer utoljára boldog tud lenni a családjával. Mi pedig
magunkkal visszük a film két legfontosabb kérdését: Megtaláltad az örömöt az
életben? Másoknak örömet szereztél az életeddel? Lehet min
gondolkodni.
A szem
 |
Vakból látóvá válni, ez a film főhősnőjének a leghőbb vágya. Mikor ez
végre teljesül, megvan az ára: elkezd olyan dolgokat látni, amiket talán nem
kellene. A környezete persze nem érti meg őt, és próbálják meggyőzni, hogy
mindez csak információ-túlterhelés, és semmi másról nincs szó, mint hogy nem
tud megbirkózni azzal, ami újdonságként rázúdul...
Hősnőnk azonban érzi, hogy valami nincs rendben, és hogy a szellemvilág felé
kinyíló érzékeit a szemdonornak köszönheti. Elindul hát, hogy kiderítse, mi is
történt, és megértse a síron túlról érkező üzenetet. |
Hátborzongató horrorsztori, kár, hogy nem eredeti. Az ötlet ezúttal
is Ázsiából származik, és az aktuális remake magán hordozza az amerikai
újrafeldolgozások tipikus jegyeit: lassú feszültségépítés helyett különleges
kép- és hangeffektekkel operál, de pont emiatt kevésbé félelmetes. Jessica
Alba színészi képességeit sokan szapulják a film kapcsán; hát tény, hogy nem
egy Meryl Streep a csaj :-), de egy inkább B, mint A kategóriás horrorban
ezzel együtt lehet élni, a többi szereplő meg úgyis csak a futottak még
kategória.
Ha már kategória, akkor nézzük a filmet a saját "ázsiai horror amerikai
újrafeldolgozása" kategóriájában: messze nem éri el a Kör színvonalát,
gyengébb, mint az Átok 1, viszont sokkal jobb, mint az Átok 2, nagyjából egy
Fekete víz-szint (elnézést a gyenge szóviccért :-)). Aki Jessica Albát akarja
látni, nézze meg ezt, aki igazi horrort, az meg az eredetit. :-)
Juno
 |
A Juno története nem éppen szokványos: egy 16 éves lány terhes lesz, és
úgy dönt, hogy kihordja majd örökbe adja a babát. A film ezt a kilenc hónapot
meséli el, mintegy pillanatképeket adva a terhesség különböző
szakaszairól. |
És teszi mindezt gyakorlatilag hibátlanul. Kezdve a főszerepet
játszó Ellen Page alakításával. A fiatal színésznő már a Cukorfalatban
bebizonyította, milyen tehetséges, most egy homlokegyenest más karaktert
alakít, lenyűgözően. Ehhez persze hozzájárulnak a remekül megírt párbeszédek
- a forgatókönyvíróra sem lehet panasz. És akkor ott van még a teljesen
eltalált soundtrack. Meg a mellékszereplők, akik szintén tudják, mi a
dolguk.
Szóval ez egy nagyon jó kis film. Az egyetlen pont, amit kicsit hiányoltam, a
dráma mélysége - ennyire talán nem minden akadály vehető könnyen az életben.
Persze lehet, hogy csak finnyás vagyok, ahelyett hogy örülnék, hogy végre
megint egy totál pozitív hangvételű, kedves, vidám filmet
láthattam...
27 idegen igen
 |
Mitől lesz jó egy romantikus vígjáték? Természetesen csak happy end
lehet a vége, ez alapkövetelmény. :-) De ez még kevés lesz a sikerhez.
Hihető karakterek kellenek, hihető érzelmekkel és konfliktusokkal. Az
egyensúly a csöpögősség és a mély érzések között nagyon kényes. |
A 27 idegen igen (törjék el a kezét annak, aki a címet
fordította :-)) pontosan megtalálja ezt az egyensúlyt. Ahol kell, ott
habkönnyű és vidám, máshol kellően drámai és feszült. Nem akar a hitelesség
rovására könnyeket csalni a szemünkbe, ugyanakkor tökéletesen átérezzük a
szereplők fájdalmát és vívódásait. A film természetesen Katherine Heigl köré
épül, de a férfi főszerepben James Marsden is dicséretre méltó. Ilyen vicces,
lökött, tűz és víz párost talán a Válótársak óta nem láttunk, és ez nagy szó,
mert hát ugye Julianne Moore... de ezt a lemezt már hallottátok.
:-)
10000 B.C.
 |
Összesen három dolog van, ami érdeklődésre tarthat számot ebben a több
mint 100 millió dolláros filmben: (1) Camilla Belle szépsége, (2) a kardfogú
tigris, ami totál úgy néz ki, mint Diego a Jégkorszakban, és ez tök vicces,
valamint (3) az egy percre jutó logikai bukfencek száma... |
Pánik
 |
Kezdeném azzal, hogy alapvetően nem szeretem Till Attilát. Konkrétan
nehéz megmondani, hogy miért, de nekem mindig kicsit szétesőnek, ripacsnak,
felszínesnek tűnt. El is húztam a számat, amikor először hallottam, hogy
filmet írt és rendezett. Na ez vajon milyen lehet... |
Aztán meglepődve olvastam és hallottam egész jó véleményeket a
filmről, és innen adott volt, hogy meg kell nézni. :-) És meg kell mondanom,
hogy a Pánik bizony nem felel meg a Tilláról kialakult negatív képemnek. Ha
nem is az év filmje, de egy korrektül összerakott, szórakoztató, pörgős,
élvezetes darab. Nem üt akkorát, mint a Ravasz, az Agy és két füstölgő
puskacső (miért, mi üt akkorát? :-)), és nem annyira véres, mint az Argo, de
ennek a két mozinak a hatását annak ellenére magán viseli, hogy egyáltalán nem
gengszterfilm. A szereplők itt is nagyon eltalált, szerethető lúzerek, a
cselekmény több szálon fut (különösen az utolsó félórában remekül időzített
vágásokkal), hogy a végén minden találkozzon. A befejezésnél az ember kicsit
hiányolja a slusszpoént - mehetne még tovább a történet, anélkül, hogy
megunnánk.
Szóval gratula Tillának; noha alapból utálom a sorszámozott filmeket, ezúttal
a magam részéről egy folytatásra sem mondanék nemet...
Hipervándor
 |
A film alapötlete az, hogy léteznek olyanok, akik pusztán tudati úton
képesek magukat teleportálni, vagyis áthelyezni magukat a térben ("ugrani",
a film eredeti címe "Jumper"). Hogy ez mekkora hülyeség vagy mekkora nem,
azt mindenki döntse el maga. Akinek az, az ne nézze meg a filmet, de aki
mondjuk jól szórakozott a "Felejtés bére" című mozin, és nem zavarta, hogy a
tudomány mai állása szerint emlékeket nem lehet elektronikus úton törölni, az
vélhetően kellemes másfél órát tölthet el a moziban ezzel a darabbal
is. |
A Jumper ugyanis pontosan olyan, amilyennek gondoljuk: a történet
annyira lineáris, hogy ahhoz már vonalzó kell :-), a szereplők jól mutatnak a
vásznon, az effektek még jobban, és persze minden jó, ha jó a vége. A kiskorú
nézőkre való tekintettel ráadásul teljesen vérmentes. Na jó, nem teljesen,
mert a főhőst egyszer pofon vágják, és vérzik a halántéka. Jujj. :-) Az
ágyjelenet csúcspontja meg ennek megfelelően az, amikor a hős és a hősnő
nevetgélve ráncigálják le egymásról a nadrágot. :-)
Szóval a Jumper még lightosabb, mint a Transformers volt. Ennek ellenére
remekül szórakoztunk, ellentétben a mögöttünk ülő párral, melynek férfitagja
"háteztahülyeségetmegkitaláltaki" felhördüléssel díjazta a végefőcím
megjelenését. Bocs haver, esetleg nem kellett volna ugrani az
előzetest. :-)
Cuki hagyatéka
 |
Tavaly ősszel, a Kaptár 3 ajánló kapcsán elengedtem egy mondatot,
miszerint imádom Julianne Moore-t. Akkor még nem is sejtettem, mik
lesznek a következmények. Régi kedves hölgyismerősöm lecsapott erre a
mondatra, visszakérdezett: "És a Cuki hagyatékában is?" Mire észbe kaptam,
a kezemben volt a címbeli DVD - merthogy ebben Julianne Moore egy kicsit más
típusú szerepet játszik, mint szokott -, sőt már meg is ígértem, hogy írok
róla ajánlót, első alkalommal megrendelésre. :-) |
A lemez aztán mostanáig hányódott az íróasztalomon. Valahogy nem
voltam benne biztos, hogy meg akarom nézni. Végül vasárnap este erőt vettem
magamon. Robert Altman rendezés, Moore mellett Glenn Close, Liv Tyler, Chris
O'Donnel - hát ez csak nem lehet rossz. Félelmek félretéve, film indul.
Aztán néztem, néztem, időnként elnevettem magam, de be kell, hogy valljam,
nem tudtam szeretni ezt a filmet. Tény, hogy van benne valami sajátos abszurd
humor, meg kellően karikatúraszerűen megrajzolt szereplők, de valahogy
olyan... diafilmszerű az egész. Rövid jelenetek, epizódok, teljesen vad
vágások, motiváció nélküli karakterek, akiket nem értünk, és valahogy nem is
akarunk megérteni. Egy szürreális világ, ahol mindenki bolond, csak nem veszi
tudomásul. Kivéve Cora-t, egy szellemileg kissé nehézkes, ám jóindulatú nőt,
akit Julianne Moore alakít. Szerintem parádésan, de legalábbis a filmhez
hibátlanul illeszkedően. De mint tudjuk, én elfogult vagyok vele... és ezen
még ez a film sem tudott semmit változtatni.
Szóval azért ezt a darabot csak fanatikusoknak ajánlanám...
9 és fél randi
 |
A tavalyi, egész kellemesre sikeredett "S.O.S. szerelem" után kellő
optimizmussal vártuk az alkotógárda új vígjátékát. És noha a 9 1/2 randi
helyenként egész nézhető, összegészében mégis komoly csalódást okozott.
Mondhatnám, több sebből vérzik. |
Az alapötlet nem lenne rossz: itt van egy elkényeztetett, nagyképű
fiatal író, aki saját sikerében fürödve falja a nőket, míg egy szép napon
elkezd szétesni az élete. Tartozásait rendezendő, a kiadója arra kényszeríti,
hogy könyvet írjon a szinglikről, és ehhez az alapanyagot randevúk keretein
belül gyűjtse be. És persze a sok-sok sikertelen randi között aztán rájön
arra, mit is jelent az igazi szerelem. Ebből tényleg lehetett volna egy remek
kis vígjáték. Csak... nem jött össze.
A legnagyobb baja az egésznek, hogy teljesen hamis képet fest a szingli
nőkről. Azt sugallja - erőlteti -, hogy az a nő, aki nem talál magának pasit,
az biztosan defektes, de minimum van egy kis stichje. Miután nagyon sok kedves
és abszolút szeretetreméltó szingli hölgyet ismerek, aki nem a saját hibájából
van egyedül, úgy éreztem, ez a szemszög abszolút fals, sőt ennél is rosszabb:
kártékony. És ez egy vígjátéknál nem megengedhető. Szóval kedves szingli
hölgyismerőseim: ne nézzétek meg a filmet, vagy ha megnézitek, ne higgyetek
neki. Nem ilyenek vagytok!
Aztán ott lennének még a problémák a főszereplő színészi játékával. Az
alapgondolat persze az volt, hogy Fenyő Iván simán elviszi a hátán a filmet.
Nos, amennyire lubickolt a szerepében az "S.O.S. szerelem"-ben, annyira nem
megy most neki az egész. Hiteltelen, felszínes, érzelemmentes előadás. Vele
ellentétben Kovács Patrícia sugárzóan jó a női főszerepben: érzékeny, törékeny
és amellett beleszeretnivalóan :-) szépséges. Mellette még Söptei Andrea
játéka okoz igazi élvezetet - noha csak néhány jelenete van, azokból bizony
süt a dinamika.
Szóval itt van egy film, ami kellően hímsoviniszta nézőpontot képvisel (és
ahol nem, ott meg annyira nyálas, hogy az még rosszabb), és ehhez képest a
női szereplőkön kívül igazából nem sok jó van benne...
A cikk utoljára frissítve: 2011.01.
Vissza a lap tetejére |
Vissza a nyitóoldalra
|