heatwave.hu

[Filmek] [Otthoni hifi] [Programozás] [Autók] [Autóhifi] [Szórakozás] [Fotók] [Minden]

Oldaltérkép

Filmajánlók 04.

Filmek téma
Jubileumi 500. moziajánló: Utazók
Filmajánlók 01.
Filmajánlók 05.
Filmajánlók 07.
Filmajánlók 17.
Filmajánlók 10.
Filmajánlók 23.
Filmajánlók 16.
Filmajánlók 02.
10 kedvenc film
Filmajánlók 14.
Filmajánlók 26.
Filmajánlók 24.
Filmajánlók 11.
Filmajánlók 30.
Filmajánlók 15.
Cápás rendhagyó filmajánló
Filmajánlók 19.
Filmajánlók 08.
Vámpíros-vérfarkasos rendhagyó filmajánló
Filmajánlók 03.
Filmajánlók 13.
Filmajánlók 09.
Filmajánlók 22.
Filmajánlók 12.
Filmajánlók 27.
Halloween Night Fest 2 rendhagyó moziajánló
Filmajánlók 06.
Filmajánlók 25.
Schwarzenegger 80's rendhagyó filmajánló
Filmajánlók 18.
Prince of Persia rendhagyó filmajánló
Underworld 1-4 elemzés
Filmajánlók 29.
Filmajánlók 21.
Filmajánlók ábécérendben
Filmajánlók 28.
Filmajánlók 20.

Aliens vs. Predator 2: Requiem

Minden idők két talán legkedveltebb földönkívüli gonosz lénye már másodszor csap össze a vásznon. A rajongók, mint mi is, szokás szerint nem törődve az előzetes rossz hírekkel, fentük a fogunkat a filmre. Patakvééér! Ez volt az alapvető elvárás. :-)

A film ezúttal egy amerikai kisvárosban játszódik. A cselekmény több szálon indul, megismerhetjük az összes, teljesen ismeretlen színészek által játszott potenciális áldozatot illetve potenciális túlélőt. Miközben persze megjelennek az idegenek, és fokozatosan elszabadul a pokol.
A vicces az, hogy a film azon részei szórakoztatóak, amikben nem szerepelnek űrlények. Eltekintve attól, hogy a szokásos sztereotip karaktereket kapjuk, tulajdonképpen élvezettel figyeljük a kiszámítható fordulatokat a vásznon. Aztán időről időre jönnek az idegenek meg jön a predator. Az idegenes jelenetek felépítése nagyjából a következő: valaki furcsa zajt hall - megfordul - sikít, mert ott liheg a fülébe az alien - meghal és a következő jelenetben felnyitott hasfallal látjuk, mert már ki is jött belőle az újabb idegen. A predatoros jelenetek pedig így néznek ki: predator beugrik a képbe (siralmasan humanoid mozgással :-)) - nyomkodja a fegyverarzenált, amin csupa mókás piros LED-es hieroglifák villognak - hörög - körbenéz - lövi az alieneket. Mindehhez persze kötelezően sötétség és vizes környezet (zuhogó eső vagy föld alatti csatornarendszer). Így aztán a néző a sokadik civil áldozatnál már csak ásít, és várja, hogy megint kedvenc csetlő-botló hőseit láthassa.
Mozinak vége fél kilenckor, irány haza dr. House-t nézni. Abban több a feszültség. Meg egy kicsit félelmetesebb is. :-)

Szerelem és egyéb katasztrófák

A címbeli film természetesen romantikus vígjáték, méghozzá a habkönnyű fajtából. Mivel angol, és nem amerikai moziról van szó, a néző nyugodt lehet afelől is, hogy a gusztustalan poénok elmaradnak. Cserébe - már ha eredeti nyelven nézzük - gyakorlatilag az összes angol csúnya szót elsajátíthatjuk belőle. :-) De nem csak ezért érdemes beülni rá, hanem mert másfél óra önfeledt kacagásban lehet részünk. A szereplők láthatóan élvezik az egészet - a végén ott ragadtunk, hátha kapunk ajándékba egy kis bakiparádét, mert az tuti, hogy ezt a forgatást nem lehetett röhögés nélkül végigcsinálni. :-) De sajnos hiába vártunk, talán majd a DVD-kiadásban...

Kasszandra álma

A Kasszandra álma Woody Allen új filmje, ami nagyon sok közös vonást mutat a rendező Match Point című alkotásával. Ennek megfelelően komoly elvárásokkal ültem be a filmre, és vártam, hogy úrrá legyen rajtam az a nyomasztó légkör, ami annyira benne volt a Match Pointban is.

Negyedóráig hiába vártam, de nem tovább. A Kasszandra álma lassabban építi a feszültséget, de képes addig fokozni, mint az előd, ha nem még feljebb. A szereplők ezúttal is feltörni vágyó örök vesztesek, Ewan McGregor és különösen Colin Farrell szenzációs alakításában. Az erkölcsi dilemma pontosan ugyanaz, mint Match Pointban: a lelkiismeretünk ér-e többet, vagy a céljaink elérése bármi áron. McGregor karaktere gyakorlatilag ikertestvére a Jonathan Rhys Meyers által alakított teniszedzőnek, gondolkodása legalább annyira rémisztően számító és szélsőségesen érzelemvezérelt egyszerre. A Colin Farrell alakította Terry összeomlása pedig elképesztően hiteles.
Az öreg rendező tehát nem nagyon tért le az útról, ami a Match Pointot hibátlanul működő filmmé tette; ilyen értelemben a Kasszandra álma nem az újdonság erejével sokkol. A végkifejlet viszont lényegesen más, mint az elődben volt, így aki úgy érzi, túl sok mindent árultam el a fentiekben, azt megnyugtathatom, nem így van. :-) Bőven hagy maga után gondolkodnivalót a film.

Plasztik szerelem

A lány szívből zokog, mert a gonosz szomszéd megölte a kedvenc állatát. De jön a fiú, aki mindent megtesz, szívmasszázs, mesterséges légzés, és újraéleszti a házi kedvencet. A lány pedig újra határtalanul boldog.

Gyönyörű jelenet, a film talán legszebb része. De mégsem ezzel íródik be a filmes történelemkönyvekbe, hanem azzal, hogy a kérdéses állatka egy húszcentis plüssmackó, hőseink pedig bőven benne járnak húszas éveikben, tehát már nem gyerekek. Vagy talán mégis? És miben különbözik az, aki siratja a plüssállatát, attól, aki egy guminőt mutat be a barátnőjeként? Tulajdonképpen semmiben.
A Plasztik szerelem egy csodálatos mese az életről és a szeretet erejéről. Vicces, kedves, helyenként komoly, de mindvégig megindító. Rádöbbent minket arra, hogy valójában mind egyformák vagyunk, és ugyanúgy nem ítélhetünk el másokat a saját ártalmatlan elmebajaikért, ahogy mi is nehezen viseljük, ha a mieinket nem tolerálják mások.
A film egyértelműen Ryan Gosling káprázatos játékától lesz abszolút hiteles. Ez a srác, aki hibátlanul alakította az öntelt, karrierista fiatal ügyészt a Törésben, most ha lehet, még hibátlanabb a verbális kommunikációra képtelen Lars szerepében. A két szerep olyan messze van egymástól, hogy időnként el sem hittem, hogy tényleg ugyanazt a színészt látom. Gosling ezzel a filmmel bebizonyította, hogy ott a helye az igazán nagyok között. Ugyanakkor a többi szereplőre sem lehet egyetlen rossz szót sem szólni: a Plasztik szerelem az arckifejezések és szemmozgások filmje. Merthogy kommunikálni nem csak szavakkal lehet.

Macskafogó 2: A sátán macskája

A Macsakafogó 2 megint egy olyan film, amit lehet jellemezni egy, két vagy akárhány szóban. Hosszas morfondírozás után végül a hosszú jellemzés mellett döntöttem, elvégre egy kultikus, ha nem a valaha készített legjobb magyar rajzfilm folytatásáról van szó, amit jómagam is több mint tízszer láttam. Játékos kedvű olvasók azért a végén megpróbálhatják kitalálni, mi lett volna az egy- illetve kétszavas leírás. ;-)

Ha össze kellene hasonlítani a film két részét, akkor talán a legjobb párhuzam, ha Egerszegi Krisztinát hasonlítjuk a Top Secret című remek moziban felbukkanó, szteoriddal meg tesztoszteronnal telepumpált, szőrös NDK-s úszónőkhöz. Báj, kedvesség, elegancia az egyik oldalon, izzadságszag, erőlködés, és a vonzerő teljes hiánya a másik oldalon. Az egyetlen közös bennük, hogy mindkét fél tud úszni. A film két része is ugyanarról szól. Csak a kettő között eltűnt a szakma szeretete, a kreativitás, a humor. A második rész tele van "poénnak látszó tárgyakkal", de valamiért senki nem veszi észre őket.
Persze már a film indítása után gyanús az egész. Látjuk, amint Stanley, az újságíró egér hosszú perceken keresztül vágja át magát egy bozótvágó késsel a dzsungelen, óriáskígyón, párduc farkán (poénnak látszó tárgyak, ugye), hogy frenetikus interjút készítsen a legendás Pafrika-kutatóval. Meg is találja, és nagyjából a következő párbeszéd zajlik le: "Maga Livingstone?" "Igen, én vagyok." "Nem akar hazajönni?" "Nem, itt maradok." "Oké, akkor viszlát!" És balra el. A néző meg ül, tátott szájjal néz, és nem érti. Mi a franc volt ez? És nem, nem hiszi el, hogy ezt így a forgatókönyvíró komolyan gondolta. Pedig igen. És vánszorog tovább a sztori, nyögvenyelősen. Kapunk utalásokat más filmekre, de ezek valahogy inkább másolásnak hatnak. Felugrik a hős a levegőbe, megáll az idő, és körbemegy körülötte a kamera. Fúúú, de tök jó. 1999-ben láttuk először, a Mátrixban. Azóta a Shrek első részén kívül senkinek sem sikerült viccesen újrahasznosítani ezt az ötletet. Most sem.
A szinkronszínészek próbálják menteni a menthetőt, élen a mindig és mindenhol zseniális Rudolf Péterrel, de a filmen ez sem segít. Hat-hét szóvicc, ami betalál, de nem vágja földhöz a nézőt. Csak nem röhög senki a nézőtéren, teli szájjal, jóízűen, csak nem, hiába várjuk. Én pedig időnként majdnem elalszok, az pedig moziban még sosem fordult elő velem.
Aztán vége, jönnek a feliratok, és láthatjuk, hányan küzdöttek azon, hogy ez a film elkészüljön. Szomorú, hogy ennyi ember munkája sem volt elég ahhoz, hogy az eredmény jó legyen. Lehet, hogy ezt az alkotók is érezték, mert közben olyan zene szól, ami a legelszántabb nézőt is kikergeti a teremből...
Kis hazánk tehát megint nagyot alkotott, a Macskafogó 2 komoly esélyekkel indul a "Minden Idők Legrosszabb Folytatásai" között, könnyedén versenyre kel olyan nagy nevekkel, mint a Karib-tenger kalózai 3, de még olyan, a kategóriában legyőzhetetlennek tartott filmekkel szemben is megállja a helyét, mint a Mátrix: Forradalmak, meg a Star Wars: A sith bosszúja. Kár érte.

Legenda vagyok

Egy gyakorlatilag semmitmondó, alacsony költségvetésű előzetes után ültünk be a filmre, részemről komoly félelmekkel, hogy nem valami hasonlóan nézhetetlent kapok-e, mint a Kaptár 3 esetében. Nagyjából öt perc után kiderült, hogy nem. A Legenda vagyok ugyanis egy jó mozi. Nem könnyű, nem szórakoztató, de jó. Van egy erős hangulata, ami nagyon emlékeztet a 28 nappal későbbre, helyenként a Kaptárra, de bevillannak a Silent Hill és a Chronicles of Riddick című PC-s játékok képei is.

Mint ebből sejthető, a Legenda vagyok horrorfilm, sőt mi több, zombifilm. Helyenként olyan ijesztő, hogy az ember ugrik egyet a székben. De nem patakvér, nem szeletelős és nem öldöklős. Nagyon lassan gördülő történet, túlnyomórészt Will Smith és kutyája előadásában, és igen, mindketten jók. :-) A kihalt New York hátborzongató képei a leszakadt hidakkal, lerobbant autókkal, és az egészet lépésről lépésre birtokba vevő dzsungellel kellően nyomasztóan érzékeltetik az egyetlen túlélő végtelen magányosságát. Aztán jön a sötétség, az idegek pattanásig feszülnek, és néhány rövid akciójelenet erejéig azt sem tudjuk, mibe kapaszkodjunk.
Ha valaki eddig csak kacérkodott a horror műfajával, vagy magától idegennek érezte, akkor ez lehet az a film, amivel beléphet egy másik világba. Aki látta és szerette a Faun labirintusát, ami hasonlóan a horror peremvidéke, szintén ne hagyja ki.

Golyózápor

A film eredeti címe Shoot'em up, ami egy játéktípust jelent, konkrétan lövöldözős játékot. A Golyózápor pedig a cím alapján jogosan támasztott elvárásokat maradéktalanul kielégíti. :-) Ha a Kill Bill a szamurájkard szimfóniája, akkor a Golyózápor a félautomata pisztolyoké. Clive Owen pedig a zeneművész, aki hihetetlen virtuozitással játszik rajtuk, miközben hideg nyugalommal sárgarépát rágcsál, háttérzeneként death metal üvölt, Michael Davis pedig a rendezői székből teljes átéléssel vezényli az egészet.

És akkor végülis jó film a Golyózápor? A kérdést ebben a formában fel sem lehet tenni. Helyesen így szól: _Kinek_ jó film? Nos, azoknak, akik szerint Tarantino egy zseni, meg azoknak, akik már vigyorogva végigtoltak legalább három, piros 18+ karikás öldöklős játékot hard fokozatban, és persze azoknak, akiknek már az oviban is füstölgő töltényhüvely volt a jele. :-)

Az arany iránytű

Ismét hibátlan látványvilágot kapunk a pénzünkért: a helyszínek lélegzetelállítóak, a gépezetek és városok fantáziadúsak, mint a Sky kapitányban, a beszélő állatok laposra verik a Narnia hasonló szereplőit, a csatajelenetek pedig nemhogy a két Múmia-filmmel, de akár a 300-zal is versenyre kelhetnek. Huh, ennyi szép és jó után mit lehet még mondani?

Hát sajnos azt, hogy a film háromnegyede dögunalom. Kétféle jelenet van: amiben vannak számítógéppel rajzolt, velőtrázó hangon üvöltő, többtonnás jegesmedvék, és amiben nincsenek. Az előbbiek jók, az utóbbiak nem. És ebben a legszörnyűbb az, hogy az idő jelentős részében a vásznon levő Nicole Kidmannek nincs a jegesmedvékkel közös jelenete.

Anyád lehetnék

Mint a címből is sejthető, korkülönbségen alapuló romantikus vígjátékkal van dolgunk, amiben ráadásul Michelle Pfeiffer játssza a főszerepet. Vagy legalábbis ő a húzónév a szereplők között. Vicces módon ugyanis a tízéves lányát alakító (ergo nem túl hosszú filmes múlttal rendelkező) Saoirse Ronan, és a nála tizenvalahány évvel fiatalabb pasijának szerepében lubickoló, szintén nem rettenetesen közismert Paul Rudd simán lejátsszák a vászonról. Az ő lökött performanszaik miatt mindenképp érdemes megnézni a filmet. Aki a romantikára szeretné helyezné a hangsúlyt, az aktuális kínálatból inkább a Bűbájra voksoljon.

Bűbáj

Minden szempontból XXI. századi tündérmese.
... és tündéri. :-)

Drágaságom

A film megnézését több negatív előjel ellenére sem adtam fel: senkit sem sikerült meggyőznöm, hogy nézze meg velem a filmet, az Oktogon és a Nyugati közötti szakaszt 25 perc alatt sikerült megtenni, parkolás egy kilométerre a mozitól... sebaj. Gondoltam, valami hasonló jóra számíthatok, mint a Topmodell a barátnőm esetében. Nos, mint már sokszor, ezúttal is tévedtem.

A Drágaságom nem egy mézes-szirupos felhőtlen komédia, hanem egy keserédes film az önzés korlátairól, és arról, hogy aki önző, az sosem lehet nyertes. Egy férfiról, akit megbolondít egy szépséges nő (Audrey Tatou ezúttal egyáltalán nem szende, mind az alakja, mind a játéka hibátlan), és aki nagy árat fizet azért, hogy beleszeretett. A férfi bűne, hogy mindenáron az akar lenni, akibe a nő szerelmes lehet, a nőé pedig, hogy az érzelmekre való tekintet nélkül képes faképnél hagyni és eltűnni az életéből.
Gad Elmaleh, aki már a Topmodellben is tökéletes volt a szeretnivaló lúzer szerepében, ezúttal is képes szélsőséges érzelmeket minimális mimikával hitelesen közvetíteni. Vígjátékról lévén szó, kettejük harcának a kimenetele nem lehet kétséges. Hogy mennyire hihető a végkifejlet, az egy más kérdés. Megváltozhat-e valaki alapjaiban? Szerintem így nem és ennyire nem.

Beowulf

Na, láttuk ezt is. :-)
Annyit még hozzátennék, hogy a sárkányos jelenet azért jóval ütősebb, mint a Harry Potterben... :-)

A bosszú ura

A bosszú ura című koreai film olyan, mint egy erős cigi. Fulladsz tőle, nem érzed jól magad utána, de valahogy mégsem mondanád azt, hogy nem volt jó. Az Oldboy rendezőjének filmje tagadhatatlanul magán visel néhány stílusjegyet az Oldboy-ból, de nagyrészt hiányzik a fekete humor, a csavaros történet és a konzisztencia. Szilánkokra töredezett drámát látunk, amiben csupa vesztes harcol egymás ellen. Vagy talán nem is egymás ellen, hanem a reménytelenség és az elkeseredettség ellen, ami rájuk zúdul a társadalom működéséből adódóan. Mennek előre a maguk útján, kegyetlen bosszút állva mindenkin, akit felelősnek éreznek a veszteségeikért. Miközben valahol félig tudatában vannak, hogy mindez semmit nem segít.

A legborzasztóbb az, hogy a történet hiteles. Nem egy vidám Bruce Willis-féle golyózáporos akciót látunk, amiben tudjuk, hogy a főhős és szerettei biztosan túlélik, a gonosz pedig meglakol, és hogy mindez velünk sosem történhet meg. Ami itt a vásznon folyik, az nem paradicsomlé, hanem vér, és ezt elhisszük. És ettől válik az egész rettenetesen nyomasztóvá.
Ha a Szarvasvadász a kedvenc filmed, akkor ez is tetszeni fog. Ha nem, akkor... kétesélyes.

Agyő, nagy Ő!

Szóval a magyar filmcímről inkább semmit... :-)
Ben Stiller legújabb vígjátéka egész nézhető. A legnagyobb baja az, hogy feleslegesen szórták tele csúnya szavakkal, pisilős, fingós és egyéb nem túl gusztusos poénokkal. A történet ugyanis enélkül is simán elég lenne az önfeledt kacagáshoz, nem rossz a sztori, jók a karakterek, viccesek a szituációk. Nagyjából a "Derült égből Polly" kategória, ha valaki emlékszik még rá... :-)

A Bourne-ultimátum

És megtört a jég: igenis lehet egy trilógiának korrekt harmadik részt csinálni. A Bourne-ultimátum az elmúlt évek legjobb akciófilmje, méltó az előző epizódokhoz. Mi több, talán a legütősebb rész a sorozatban. Szűk két órás tömény adrenalininjekció, folyamatos pörgés, ami összesen alig néhány percre lassul le.

Ha eltekintünk attól a bakitól, hogy az amerikaiak szerint egy mai Audit még mindig el lehet kötni két drót rövidrezárásával, akkor a film gyakorlatilag hibátlan.
A legjobban az tetszett, hogy a második rész remek zárójelenete egy az egyben benne van ebben a filmben is, és nem időjátékként, nem felvezetésként, hanem a történet szerves részeként. Zseniális húzás... majd meglátjátok. :-)

Kaptár 3: teljes pusztulás

Mint már láttuk párszor, 2007 nem a jól sikerült harmadik részek éve, és ez alól a Kaptár sem kivétel. Még az első két rész olyan fanatikus rajongóinak, mint jómagam, sem tudott néhány perc élvezetnél többet nyújtani, és ez konkrétan összesen három akciójelenetet jelent. Ezek tényleg jók, abban a részben, amikor Milla Jovovich mint Alice két görbe pengével aprítja a zombikat, rögtön az ugrott be: na, ha a Bloodrayne-t annak idején jól megcsinálják, kb. ilyennek kellett volna lennie. :-)

Azért néhány szót még érdemes a filmre vesztegetni.
Több helyen olvastam, hogy Milla arcán számítógéppel simították ki a ráncokat. Mielőtt láttam volna a filmet, ezt persze pusztán a kritikusok fanyalgásának tudtam be, ehhez képest meg kellett állapítanom: aaannyiiira durván látszanak a retusálás nyomai, hogy az már fájó. :-( Különösen akkor zavaró a hatás, amikor felváltva látjuk az arcot közelről, retusálva és valamivel távolabbról, retusálás nélkül. Nem is értem, miért kell a magányos sivatagi motoros zombivadász hősnőnek babapopsi simaságú arcot rajzolni a szélcserzett helyett... na mindegy.
Természetesen történetről, mint olyanról sincsen szó: a film egymás után szórt jelenetek laza halmaza. Mondjuk a Kaptár sorozat eddig sem a forgatókönyvéről volt híres, de ez a mostani minden kritikát alulmúl. Autózás a sivatagban - csata a zombikkal - autózás a sivatagban, és így tovább. Persze én vagyok hülye: már a trailer alapján gyanús kellett volna, hogy legyen az egész. Az ugyanis olyan harmatos, hogy akármelyik TV2-es krimisorozat előzetese puhára veri...
Szóval a "teljes pusztulás" hibátlan alcím: a zombik már Hollywoodban vannak. És nem csak a kamerák előtt.
A film egyetlen kellemes meglepetése Ali Larter, aki a Végső állomás 1-2 csajszikájából karakteres nővé érett, és egy leheletnyi Julianne Moore sugárzik belőle. Ez pedig részemről nagyon pozitív kritika, hisz tudjátok, hogy imádom Julianne Moore-t. :-)

Terrorbolygó

Régen ültem be annyira magas elvárásokkal egy filmre, mint erre. A Terrorbolygó pedig csont nélkül megfelelt ezeknek. Annál nagyobb gondban voltam viszont azzal, hogyan írjam meg erről a szokásos ajánlót. Olyat ugyanis nem nagyon lehet. Választhatok kétmondatosat vagy hosszút, de a kettő között nincs középút.

Kezdjük a rövidebbel. Ha annak idején tetszett az Alkonyattól pirkadatig, akkor szeretni fogod a Terrorbolygót is, ha nem, akkor nem. A két film ugyanis közelebbi rokona egymásnak, mint a Kaptár 2 a Kaptár 1-nek.
Nézzük bő lére eresztve. A Terrorbolygó a végletek filmje. Gyomorforgatóan véres (vagy inkább beles-agyvelős? :-)), rettenetesen erőszakos, ugyanakkor izzóan szexi és viccesen laza. A történet olyan egyszerű, hogy ahhoz képest a faék high-tech eszköz, de mégis olyan zavaros, mint a Duna vize Csepeltől délre. A film ehhez képest bő száz percen keresztül nem bír unalmas lenni, ami két dolognak köszönhető: a hibátlan trükköknek és a hibátlan színészi alakításoknak. A kettő legjobban a Rose McGowan által alakított, először hús-vér, aztán fa-, végül géppuskalábú Cherry Darling karakterében találkozik. A színésznő olyan hitelesen mozog, hogy alig lehet elhinni, mindezt a saját lábán adta elő, és utána rajzolták rá a képre a műlábat. Persze a digitális technika nyomait hiába is keressük, a látvány tökéletes... eltekintve attól, hogy külön szakember dolgozott a film mesterséges öregítésén: karcok, megnyúlt kópia, kiégett film, hiányzó tekercs, van itt minden. Rodrigez még durvábban adja elő azt, amit Tarantino művelt a Halálbiztossal.
De vissza a színészekhez. Josh Brolin, mint pszichopata orvos arcrezdülés nélkül képes olyan karaktert alakítani, akitől rettegni lehet, Bruce Willis végre nem menti meg a világot, játéka kellően visszafogott, Freddy Rodriguez pedig El Wray szerepében egyszerre tökéletes spagettiwesternhős, mint Terence Hill, akrobatikus harcművész, mint Jet Li, és latin macsó, mint... de ezt mondják meg a hölgyek. :-) A többiekre sem lehet panasz, mindenki tudja, mi a dolga. Tarantino epizódszerepéről még érdemes megemlékezni, bár ez szinte kötelező eleme Robert Rodriguez filmjeinek.
A rendező élvezettel tocsog a vérben meg a belső szervekben, még a kamerára is jut belőle. Képes felrobbantani egy autót egyetlen poén kedvéért. A filmből süt, hogy élvezettel csinálta, a komolyság vagy az erőlködés legkisebb szikrája nélkül.
Szóval akkor mit is látunk? Egy erősen A kategóriás mozit, ami annyira jól van B kategóriásnak megcsinálva, hogy vigyorogva elhisszük neki. A Halálbiztos tökéletes párja - ahogy Rodriguez nem képzelhető el Tarantino nélkül és fordítva sem.

Csapatleépítés

Az őrült baltás gyilkos is csak ember. Akármilyen marcona, neki is lehetnek rossz pillanatai: beszakad alatta a padló, megharapják, rosszabb esetben vadászkés áll ki a hátsójából. Mindez egy nyugati fegyvergyártó cég elpuhult, kétbalkezes marketingosztályának köszönhetően, akik csapatépítő hétvégén vesznek részt a magyar dzsungelben, egy lerobbant erdei házban.

A Csapatleépítés lehetne tizenkettő egy tucat "tippeljük-meg-ki-éli-túl" típusú B kategóriás szeletelős horror, de ennél sokkal jobb. Annyira ugyan nem kemény, mint a Sziklák szeme, annyira nem vicces, mint az Eltakarítónő, annyira nem pörög, mint a Vaskabátok, és annyira nem bénák a szereplők, mint az Apádra ütök vőjelöltje, az egész valahogy mégis összeáll egy szórakoztató, patakvér, de nem igazán félelmetes, vizuális és szituációs poénokkal telepakolt horror-vígjátékká. Az ijesztgetős műfaj kedvelőinek laza kikapcsolódás, de akinek már a Vérfagyasztó is túl durva volt, azért fontolja meg, hogy beül-e rá.

Next

Azzal kezdeném, hogy alapból ez egy Disturbia ajánlónak indult. Régóta pályáztam a filmre, már nem sok helyen játsszák, de még találtam mozit és időpontot a neten. A pénztár előtt aztán gyanús lett, hogy a képernyőn nincs kiírva, de mivel a kinyomtatott műsorban is szerepelt, megnyugodtam. Túl korán, ugyanis némi zavart nyomozás után széttárt karokkal közölték: hát ők ezt nem tudják levetíteni, válasszak másik filmet. Hölgyeim és uraim, üdvözöljük Önöket a 21. század multiplex mozijában...

Békés ember vagyok, meg hát mit tehet az egyébként is nagyon udvarias pénztáros hölgy az esetről, így vitatkozás helyett a Next mellett döntöttem, mert mindenképpen szükségem volt egy kis kikapcsolásra. Jéggé fagyasztott nézőtér - na, legalább az izgalmaktól függetlenül lehet majd remegni. Indultak az előzetesek: Mr. Brooks - hmm, határozottan jobbnak tűnik, mint a Vadidegen. Aztán többek között jött a Terrorbolygó, és kétségem nem volt afelől, mi lesz a következő kötelező film. Rodrigez és Tarantino, mint már annyiszor bebizonyította, egyszerre perverz vérimádó és zseniális filmkészítő. Kezdett helyreállni a hangulatom. És akkor jött a Next.
Nos, mit mondjak? A Next egy nézhető film, de semmi több. Nicolas Cage-nek a csókolózáson kívül minden rosszabbul megy, mint a Ghost Rider-ben. Julianne Moore ezúttal olyan erős falú skatulyába van bezárva a szerepével, hogy nem tud kitörni belőle. Jessica Biel szép, de más dolga sincs. Dőlnek a sztereotípiák, a klisék. A film igazán érdekes és hatásos részei azok, amikor Cage - előrelátva saját jövőjébe - minden zűrös helyzetből megmenekül. Ezek látványos és pörgős akciójelenetek lennének, csak kár, hogy a CGI hibái meg a film fokozódó logikai zűrzavara lerontják a hatást. Végül kapunk egy slusszpoént, ami tök jó, csak kár, hogy már láttuk Az ördög ügyvédjében...
Kikapcsolódás megvolt, köszi. Ennyi pénzért inkább még háromszor a Grindhouse - Halálbiztos. Vagy az Alkonyattól pirkadatig. A Sin City. Vagy a Kill Bill akármelyik része. Gyerekek, könyörgöm, klónozzuk Rodrigezt meg Tarantinót, nekik még van fantáziájuk.

A Simpson család

Azt tudni kell, hogy én úgy ültem be a filmre, hogy a Simpson családról alkotott képem az "azok a sárga rajzfilmfigurák" szintjén mozgott. Szóval különösebb előzetes elvárások nem zavartak be a képbe...
Ami rám zúdult, arra nehéz pontos jelzőt találni. A helyes valahol a "beteg" és a "tök beteg" között van. Tömény poénözön, szinte biztos, hogy egy halom viccről lemaradtam, mert még azzal voltam elfoglalva, hogy leröhögjem az előzőnek kijáró adagot. :-) Másfél óra felhőtlen kacagás - gyakorlatilag megdöccenés nélkül, folyamatosan gyors tempóban pörög a film.

Az eredeti sorozathoz ugye nem tudom viszonyítani, de mondjuk egy párhuzam a Rém rendes családdal kézenfekvő. A maró gúny pedig a Borat vagy a Hajsza című filmek hangulatát idézi. Aki ezeket szereti, jól fog mulatni Simpsonék válogatott elmebajos kalandjain.

A cikk utoljára frissítve: 2011.01.

Vissza a lap tetejére | Vissza a nyitóoldalra

  E-mail: wolkensKUKACheatwavePONThu Copyright Wolkensdorfer Péter Utolsó frissítés: 2018.12.02.