Mottó: ahogyan én láttam. ;-)

Örökség

Az Örökség sztorijáról elég nehéz úgy beszélni, hogy az ember ne áruljon el olyat, amit nem lenne szabad. Annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy ha a végét túl kaotikusnak és megalapozatlannak érzed, akkor ez csak részben indokolt - igazából minden apró részlet és az adott ponton érthetetlennek tűnő momentum ezt készíti elő, és az egész összeáll egy ellentmondásmentes képpé, amivel tényleg csak annyi a probléma, hogy a kirakósnak túl sok darabkája zúdul a nézőre az utolsó tíz percben.

Ettől eltekintve az Örökség egy bőr alá mászó, idegsebészi precizitással felépített, hátborzongatóan jó horror. Úgy beránt a hangulata, ahogy csak néhány kivételes darab képes: ebben a ligában olyan filmek játszanak, mint a Gépész, a Babadook, meg a Boszorkány. Voltak jelenetek, amiknél perceken keresztül konkrétan libabőrös voltam. Azt hinnéd, nem tud borsózni a hátad pusztán attól, hogy hallod, amint a filctoll szalad a papíron? Ó, dehogynem...
Persze, ahogy a felsorolt filmek esetében is, itt is kell a hatáshoz a színészi játék. Toni Colette őrületesen jó, Gabriel Byrne pontosan annyira visszafogott, hogy kellő teret adjon Colette alakításának, Alex Wolff pedig hibátlanul hozza a lélekben és mentálisan is megroppanó kamaszt. Szerencsére a szinkron semmit nem vesz el egyikük játékából sem.
A műfaj rajongóinak kötelező, a többieket azért óvatosságra inteném.

Könyvklub

Négy régi, immár nyugdíjas barátnő saját könyvklubot tart fenn, ahol mindig más jogosult az adott hónapban elolvasandó könyv kiválasztására. Egyikük bedobja a híres-hírhedt Szürke ötven árnyalatát, nem kis felzúdulást kiváltva. A kezdeti tiltakozás után aztán ők maguk lepődnek meg legjobban, hogy a könyv milyen hatást vált ki belőlük, és hirtelen fontos cél lesz a szerelmi életük felpezsdítése - no meg persze a szex. Innentől minden adott egy kedves és vicces komédiához és a Könyvklub él is a lehetőségekkel.

A négy barátnőt Jane Fonda, Diane Keaton, Candice Bergen és Mary Steenburgen alakítja, az életüket megszépítő és közben megnehezítő pasik szerepében meg Andy Garcia, Don Johnson, Richard Dreyfuss és Craig T. Nelson jutalomjátékának örülhetünk. Habkönnyű, életigenlő és mosolyra fakasztó vígjáték, hétvégi kikapcsolódásnak tökéletes.

Jurassic World: Bukott birodalom

A Jurassic World hatalmas sikere után nem volt túl nehéz kitalálni, hogy előbb-utóbb lesz folytatás. Meg is kaptuk annak rendje és módja szerint a következő dinóadagot, és ahogy az lenni szokott, az egyik szemünk sír, a másik nevet. Kezdjük a nevetés részével, mert az könnyű: a film iszonyatosan látványos, és noha két órás, egy másodpercig sem unalmas. Mondjuk, ha rövidre akarom fogni, akkor a sírás részt sem nehéz összefoglalni: azon kívül, ami a nevetés részben le van írva, gyakorlatilag semmi jó nincs benne.

Bryce Dallas Howard és Chris Pratt között távolról sem olyan a kémia, mint az előző filmben, a flörtölős párbeszédek többsége erőltetett és béna. A kötelező pozitív gyerekhős szerepében Isabella Sermon nem rossz, de nem igazán lopja be magát a szívünkbe. A kocka informatikust alakító Justice Smith esélyt sem kap a kibontakozásra, mondjuk őt csak azért rakták a filmbe, hogy kipipálhassák az "okos feka csávónak is kell lennie benne" című formai elemet, kábé az első perctől nem értjük, mit is keres ebben a küldetésben. A többi karakter meg az unalomig ismert sablont hozza, ahogy a történet is: helyenként olyan, mintha valami gyenge akciójáték-filmadaptációt néznénk sablonos helyszínekkel meg ellenségekkel. A logika meg-megbicsaklik, helyenként zavaró módon, különösen a műszaki részek hitelessége esett áldozatául a forgatókönyvírók fantáziátlanságának.
Szóval összegészében egy olyan folytatás, ami nélkül simán lehet élni, de azért messze nem annyira rossz, hogy sikítva rohanjunk ki a moziteremből. DVD-n már nem fogjuk megvenni, inkább megnézzük az előzőt még kétszer.
Oké, plusz egy pont még jár Daniella Pineda szerződtetéséért, aki simán a legdögösebb paleo állatorvos csaj ("igen, van ilyen", legalább ezt megtudhattuk a filmből :-)).

A partiállat

Deanna (Melissa McCarthy) lánya éppen az utolsó évét tölti azon az egyetemen, amit az anyja a születésekor félbehagyott. Az anya büszke is a lánya sikerére, de a látszólagos családi idillbe belecsap a villám: a férje váratlanul közli, hogy válni akar. A csalódott nő az első sokk után úgy dönt, itt az idő megvalósítani a régi álmát, és befejezni az egyetemet.

McCarthy ugyanazt a karaktert hozza, akit általában szokott, és amihez a legjobban ért. Kicsit bénácska, kicsit önbizalomhiányos, de mindig szeretnivaló. A színésznő nem fél hülyét csinálni magából, és mint a többi vígjátékában, ez itt is remekül működik. A partiállat nem egy kiemelkedő mozi semmilyen szempontból, de másfél óra könnyed kacagáshoz és hangulatjavításhoz tökéletesen elegendő.

Vissza a lap tetejére | Vissza a nyitóoldalra