Filmajánlók 29.

Peppermint - a bosszú angyala

Jennifer Garnernek minden, emberi élet kioltására alkalmas lőfegyver jól áll, és nem fél használni őket. Rendesen megcsinált, zúzós bosszúfilm, felesleges bonyolítás nélkül.

Egy kis szívesség

Stephanie (Anna Kendrick) özvegy anyuka, aki amellett, hogy a szülői munkaközösség túlbuzgóan oszlopos tagja, egy alacsony nézettségű videós blogon főzögeti a kedvenc ételeit. Szürke kis életébe hirtelen berobban fia osztálytársának anyukája, Emily (Blake Lively), a titokzatos nagyvilági nő, aki a barátja lesz. Kérdés persze, hogy őszinte-e ez a barátság, vagy Emily csak kihasználja a segítőkész csajszit?

A helyzetet gyorsan elbonyolítja, hogy Emily köddé válik. Stephanie nyomozásba kezd, a blogja nézettsége pedig megugrik köszönhetően a nyomozásról szóló beszámolókkal. De vajon ki az igazi felelős a gyönyörű nő eltűnéséért? A karrierjében nem túl sikeres férj? Esetleg Stephanie akarja ellopni az életét? Vagy maga Emily akart lelépni örökre?
A film első felében szépen épül a feszültség, de a közepétől leül az egész, és a nézőn lassan eluralkodik a "nemá, mᒠmegin’ egy csavar" érzés. A végén aztán kiderülnek a dolgok, természetesen egy újabb csavarral.
Összegészében szórakoztató, bár némiképp túlbonyolított thriller lett az Egy kis szívesség, ami sajnos nem ér fel az olyan darabokhoz, mint a Holtodiglan. Ezzel együtt kellemes kikapcsolódás, helyenként kifejezetten vicces párbeszédekkel, plusz aki szeretné Anna Kendricket kábé száznyolcvanhárom különféle ruhában megcsodálni, az feltétlenül nézze meg. :-)

Keresés

Mennyire lehet izgalmas egy olyan film, ami teljes egészében monitorokon, laptop- és telefonkijelzőkön zajlik, és az idő felében billentyűleütéseket meg egérkattintásokat hallunk?

Nem gondolnád, hogy mennyire. Nagyon nem. A Kör is valami ilyesmivel próbálkozott, de ott a magánszféra elvesztésével kapcsolatos erkölcsi kérdések domináltak, kellően cukormázas befejezéssel. A Keresés viszont kimaxolja az összes, a 21. századi technikai és társadalmi változásokkal kapcsolatos fóbiánkat, megfűszerezi az ellenőrizhetetlen internetes megnyilvánulások képmutatásából adódó keserű tapasztalatokkal, és egy olyan thrillerré áll össze, amit a szó szoros értelmében a lélegzetedet visszafojtva nézel. Nem hibátlan, de közel van hozzá.

Predator - Ragadozó

Wolkens ajánlója Bevallom, erősen kritikus szemmel ültem be a filmre. Ez ugye az irodalmi megfogalmazása annak, hogy próbáltam utálni, meg az élő fába is belekötni - és elbuktam jól. Noha van néhány részlet, amin lehet a szánkat húzni, az új Ragadozót egyszerűen képtelenség nem szeretni.

Laza és vicces mozi, a szériához illően rengeteg vérrel meg belsőséggel, ráadásul telitalálat, ahogy visszautalgat a korábbi Predator-filmekre (bár ehhez kell az, hogy angolul láttad az eredetit és angolul nézed ezt is). A főszereplők elég sablonosak - végiggondolva a dolgot, gyakorlatilag mindegyik -, de valahogy még ezt is sikerült úgy összehozni, hogy ne legyen zavaró, sőt, kifejezetten szórakoztató. Abszolút vállalható popcornmozi, ami úgy igazítja a Ragadozó-univerzumot a 21. század mozis elvárásaihoz, hogy közben nem teszi tönkre, amit az nagy elődök felépítettek. És ez bizony nem mindenkinek sikerül (á nem, nem az Alien széria megcsúfolására gondolok).

Raf ajánlója
2010 után készült egy újabb Predátor mozi amit az első rész Hawkins-a (a szemüveges kockacsávó akit elsőként elkap a szörny az Imperialista Amerikaiakból Álló Menő Különítményből - fun fact: itt, a forgatáson írta a Halálos Fegyver forgatókönyvét) írt, rendezett és a Fox úgy-ahogy megvágott.
Kezdetnek ki kell nyilatkoztatnom, hogy én szerettem az első részt, a másodikat is (érdekes, hogy valahogyan az első rész jobban öregedett - fun fact No2: Bill Paxton (RIP) ebben a filmben halódik meg egy Ragadozó által és lesz annak a kicsi és elit körnek a tagja, melybe csak olyanok kerülhetnek be akiket kinyírt egy alien vagy egy predi) és az Antal Nimród-félét is. A semmilyen AvP-t és a borzalmas AvP:R-t ha nem muszáj ne emlegessük.
Na, tehát a "The Predator".
Igen.
Én vártam a filmet azért (nekem személy szerint általában tetszenek Shane Black filmjei - ha más nem, azért mindenképpen kéne egy csillag neki valahol mert "visszaszerezte" RDJ-t a filmiparnak), s be kell vallanom, összességében nem csalódtam. Sőt. Fenemód jót szórakoztam.
Hogy mit is tartalmaz a film (lásd még SB-esszencia)?
- laza beszólásokat és egysorosokat
- laza, ámbár zakkant karaktereket
- van gyerek is
- női karakter aki nem feltétlenül a "megvédendő" kategóriába tartozik
Szerencsére a Predator-os dolgok is megvannak:
- vér és bél
- sporthorgászok/sportvadászok
- láthatatlanság
- visszaszámlálás
- sok utalás és kapcsolat az előző kettő (ugye a "Predators" egy másik bolygón játszódott) filmhez
Először engem a film ott vett meg kicsit, hogy a filmzenéje az bizony egy-az-egyben az első részé. Aztán a "you're one ugly motherfucker"-parafrázisa is ütött, de a koronát a "Get to the chopper" mondat tette fel. Onnantól engem megvett kilóra, 120%-ban. Jó, tisztában vagyok vele, hogy a film végi leszámolás/grande finale eléggé összecsapottnak érződik (a hírek szerint ezt a részt forgatták újra). És igen, a karikatúra főgonosz is karikatúra - de egy nagyon jól megcsinált karikatúra.
Én a filmet csak ajánlani tudom - de mint mondtam, én elfogult vagyok (bár ha azt nézem, hogy egy négyes társaság tagjaként néztem a filmet és a többieknek is tetszett).

Végállomás: Esküvő

Lindsay (Winona Ryder) és Frank (Keanu Reeves) két nem szívesen látott vendég egy esküvőn, amire nem szívesen mennek el, és akiknek sikerül már az odavezető úton, ismeretlenül is összerúgniuk a port. Ami persze nem véletlen, hiszen egyik elviselhetetlenebb személyiség, mint a másik.

Így aztán az sem véletlen, hogy senki nem is keresi a társaságukat, aminek eredményeként lehetőségük nyílik együtt utáni a vendégsereget, saját magukat, meg úgy az egész világot általában.
Victor Levin író-rendező szemmel láthatóan azon erőlködött, hogy Woody Allen nyomdokaiba lépjen, de nyilvánvaló, hogy ez a cipő túl nagy neki. Emiatt a Végállomás: Esküvő egy nagyon ki- sőt, túlfacsart antiromantikus antikomédia :-) lett, ami valószínűleg a nézők nagy részének megfekszi a gyomrát. Viszont az életszagúságot nem lehet elvitatni tőle.

Bilincsben

Ugyan mi rossz sülhet ki egy kis megbilincselős szexből? Hát, ha a férjed infarktust kap közben, te meg ott maradsz kifeszítve két törhetetlen nemesacél karkötővel az ágy két törhetetlen oszlopa között egy isten háta mögötti házban, akkor az úgy egy erős kezdés. De aggodalomra semmi ok, lesz ez még rosszabb is. Sokkal rosszabb.

A Stephen King-adaptációk változó színvonalon ültetik át a mester műveit a vászonra, a nézhetetlenül rossztól az egész jóig - mondjuk ez nem meglepő annak fényében, hogy eddig több, mint 70 (!!!) film, tévésorozat vagy sorozat-epizód készült a könyvei alapján -, a Bilincsben a kifejezetten jól sikerültek közé tartozik. A túlélésért küzdő feleség szerepében Carla Gugino ugyanolyan lenyűgöző, mint Blake Lively a Zátonyban, az elhunyt férj szerepében Bruce Greenwood-ot láthatjuk, akinek több szerep jut a filmben, mint elsőre gondolnánk.
Néhány gyengébb pillanata ellenére King-rajongóknak mindenképpen ajánlott darab, akár olvastad a könyvet, akár nem. Gyengébb idegzetűeknek óvatosan, mert noha az idő kilencvenöt százalékában nem horror a szó hétköznapi értelmében, az a maradék öt százalék azért eléggé gyomorba vág.

Fák Jú, Tanár Úr! 3

Wolkens ajánlója Ahogy az a trilógiák jelentős részénél lenni szokott, a színvonal folyamatosan romlott a FJTÚ filmek esetében is. Szerencsére nem zuhant a nézhetetlenig, sőt. A harmadik rész még mindig vicces és szórakoztató, annak ellenére, hogy sok újat nem tud mutatni.

Az egyetlen újdonság, hogy a már a második részben is csak minimálisan szereplő Karoline Herfurth helyett a nem kifejezetten ismert Sandra Hüller kapott női főszerepet Biggi, a laza és vagány tanárnő szerepében, aki néha nem tudja eldönteni, hogy vajon az egymástól csak néhány óra másnapossággal elválasztott egyetemi bulik időszaka és a hivatalos felnőttlét között van-e egyáltalán különbség. Így persze remekül megértik egymást a felelősségvállalásban szintén hullámzó teljesítményt mutató Zeki Müllerrel (Elyas M'Barek rendületlenül hozza a karaktert harmadszorra is). Az idétlen poénok mellett - ahogy a korábbi részekben is - szó esik a tanári lét nehézségeiről és szépségeiről, a gyerekek helyzetéről és jövőképéről napjaink társadalmában, kirekesztésről meg terrorizálásról és még sok minden másról. Így aztán a történet háttérbe szorul, a film inkább epizódok két órányi sorozata. De, mint írtam fentebb, nem rossz. :-)

Raf ajánlója
Nem fogok kertelni.
Nem a magas művészet csimborasszója. Sőt, igazából nem is kimondottan jó film.
DE.
De olyan poénok voltak benne, hogy néha könnyesre röhögtem magam (méghogy nincsen a németeknek humorérzékük?!) - igaz, ellensúlyként van altesti humor is, azért nagyon kár.
Röviden és tömören: ha kicsit is tetszett az előző (kettő) ezt se hagyd ki!

A kém, aki dobott engem

Rohan az idő: "A kém, aki dobott engem" cím egy olyan régi James Bond filmre utal, ami idősebb, mint ennek a mozinak a főszereplői. Annak idején Roger Moore alakította a legendás titkosügynököt, ebben a vígjátékban viszont nem az MI6 vagy a CIA a viszi a prímet, hanem két harmincas szingli amerikai csaj, akik véletlenül csöppennek egy kémháború közepébe, hogy aztán mindenki nagy meglepetésére remekül helytálljanak.

Lényegében ugyanaz a recept, ami már a Melissa McCarthy főszereplésével készült, és szintén Magyarországon forgatott "A kém"-ben is tökéletesen működött: akciófilmhez képest sok humor, vígjátékhoz képest sok és látványosan kivitelezett akció, karikatúraszerűen túltolt karakterek és ebből adódó vicces szituációk. Kate "Jo-Jo-Józsefváros" :-) McKinnon hibátlanul hozza a totál lökött figurát, a szépséges Mila Kunis imádnivalóan játssza a szégyenlős és kissé önbizalomhiányos, a pisztolyt mégis ügyesen kezelő nőt. A nyelvezet és a humor elég vaskos, helyenként feszegeti a jó ízlés határait, de nem töri át. Kétórányi önfeledt szórakozás, ajánlott.

A MEG

A címbeli csupa nagybetűs szó írásmódja nem rövidítésre utal, hanem arra, hogy itt egy szörnyűségesen nagy cápáról van szó, ami már rég MEGszűnt létezni: egy MEGalodon, az ősóceánok legfélelmetesebb ragadozója jelenik MEG váratlanul, hogy a tengerfenéken békésen, ámde felfedezésre, hírnévre és profitra éhesen kutató, az összes klisékaraktert felvonultató csoport életét MEGkeserítse.

A kutatók MEGkeresik az egyetlen mélytengermélyi :-) mentőt (Jason Statham), akinek sikerült MEGmenekülnie valami hasonló rém fogai közül. A traumatikus élményt azonban sohasem sikerült MEGemésztenie, így folyamatosan sört vedel, hogy MEGszabaduljon a lelki tehertől. Hogy a szünet nélküli sörbevitel és semmittevés mellett hogyan sikerült MEGőriznie a kockahasát, az csak egy a film MEGválaszolatlan kérdései közül. :-) A történet többi fordulata különösebb gondolkodás nélkül előre MEGjósolható: a csapat nagy részét MEGkajálja a cápa, akit MEG nem, az MEGússza kisebb/nagyobb karcolásokkal. A végén győz az emberi találékonyság, önfeláldozás MEG természetesen a csapatmunka.
A MEG nem váltja MEG a cápás műfajt, sőt, a legjobbakat még csak MEG sem közelíti. Laza B kategóriás, (részben a 12-es korhatár miatt is) komolyan vehetetlen, de tagadhatatlanul szórakoztató mozi, aminek a legnagyobb bűne, hogy MEG sem próbál sem politikailag inkorrekt, sem legalább kicsit véres lenni egy másodpercre sem.

Mission Impossible - Utóhatás

Tom Cruise sokadszorra is a legyőzhetetlen szuperkém bőrébe bújik, és megmenti a világot. Bunyó, motorozás, helikopteres üldözés, lövöldözés, van itt minden, és ráadásul elsőrangúan kivitelezve. Különösen a szédítő autós/motoros jeleneteknél ugrik be a kérdés: oké, elhiszem, de min volt a kamera? Szóval a látványra meg a pörgésre nem lehet panasz, Cruise a hatodik X felé közelítve is szemmel láthatóan még mindig topformában van és hiteles.

És az, amitől hiteles, na attól tetszett nekem igazán az új Mission Impossible. Pedig csak egy apró részletről van szó: a főhős arcára időnként kiül a fáradtság. Nem a fizikai, hanem a lelki - mert egyszer sok lesz a világmegmentésből is, sok lesz az értelmetlen halálból, sok lesz a morálisan megkérdőjelezhető, a cél szentesíti az eszközt típusú döntésekből. Ethan Hunt is csak egy ember, akit ha más gondok és más szintű felelősségek is, mint egy hétköznapi embert, de nyomasztanak és lassan felőrölnek. Ezért lehet izgulni érte, ezért lehet szurkolni neki, ezért lehet vele együtt megkönnyebbülten nevetni. Néhány részleten lehet finnyáskodni, de ez nem változtat a tényen: az Utóhatás kifejezetten jó darabja lett a szériának.

Felhőkarcoló

A Törésvonal után itt van Dwayne Johnson következő, ordító logikai hibákkal ehetetlenre túlfűszerezett, végtelen sok "na, már ezt is láttuk" klisé összeférceléséből álló látványfilmje. A legszörnyűbb a Sárkány közbelép remek tükörtermes jelenetének technológiai eszközökkel halottgyalázott verziója. :-( Mondjuk 3 pont a 10-ből, és ebből 2 csak azért, mert a női főszerepre a Sikoly-filmek tinisztárjából piszok dögös anyukává érett Neve Campbell-t sikerült választani.

Örökség

Az Örökség sztorijáról elég nehéz úgy beszélni, hogy az ember ne áruljon el olyat, amit nem lenne szabad. Annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy ha a végét túl kaotikusnak és megalapozatlannak érzed, akkor ez csak részben indokolt - igazából minden apró részlet és az adott ponton érthetetlennek tűnő momentum ezt készíti elő, és az egész összeáll egy ellentmondásmentes képpé, amivel tényleg csak annyi a probléma, hogy a kirakósnak túl sok darabkája zúdul a nézőre az utolsó tíz percben.

Ettől eltekintve az Örökség egy bőr alá mászó, idegsebészi precizitással felépített, hátborzongatóan jó horror. Úgy beránt a hangulata, ahogy csak néhány kivételes darab képes: ebben a ligában olyan filmek játszanak, mint a Gépész, a Babadook, meg a Boszorkány. Voltak jelenetek, amiknél perceken keresztül konkrétan libabőrös voltam. Azt hinnéd, nem tud borsózni a hátad pusztán attól, hogy hallod, amint a filctoll szalad a papíron? Ó, dehogynem...
Persze, ahogy a felsorolt filmek esetében is, itt is kell a hatáshoz a színészi játék. Toni Colette őrületesen jó, Gabriel Byrne pontosan annyira visszafogott, hogy kellő teret adjon Colette alakításának, Alex Wolff pedig hibátlanul hozza a lélekben és mentálisan is megroppanó kamaszt. Szerencsére a szinkron semmit nem vesz el egyikük játékából sem.
A műfaj rajongóinak kötelező, a többieket azért óvatosságra inteném.

Könyvklub

Négy régi, immár nyugdíjas barátnő saját könyvklubot tart fenn, ahol mindig más jogosult az adott hónapban elolvasandó könyv kiválasztására. Egyikük bedobja a híres-hírhedt Szürke ötven árnyalatát, nem kis felzúdulást kiváltva. A kezdeti tiltakozás után aztán ők maguk lepődnek meg legjobban, hogy a könyv milyen hatást vált ki belőlük, és hirtelen fontos cél lesz a szerelmi életük felpezsdítése - no meg persze a szex. Innentől minden adott egy kedves és vicces komédiához és a Könyvklub él is a lehetőségekkel.

A négy barátnőt Jane Fonda, Diane Keaton, Candice Bergen és Mary Steenburgen alakítja, az életüket megszépítő és közben megnehezítő pasik szerepében meg Andy Garcia, Don Johnson, Richard Dreyfuss és Craig T. Nelson jutalomjátékának örülhetünk. Habkönnyű, életigenlő és mosolyra fakasztó vígjáték, hétvégi kikapcsolódásnak tökéletes.

Jurassic World: Bukott birodalom

Wolkens ajánlója A Jurassic World hatalmas sikere után nem volt túl nehéz kitalálni, hogy előbb-utóbb lesz folytatás. Meg is kaptuk annak rendje és módja szerint a következő dinóadagot, és ahogy az lenni szokott, az egyik szemünk sír, a másik nevet. Kezdjük a nevetés részével, mert az könnyű: a film iszonyatosan látványos, és noha két órás, egy másodpercig sem unalmas. Mondjuk, ha rövidre akarom fogni, akkor a sírás részt sem nehéz összefoglalni: azon kívül, ami a nevetés részben le van írva, gyakorlatilag semmi jó nincs benne.

Bryce Dallas Howard és Chris Pratt között távolról sem olyan a kémia, mint az előző filmben, a flörtölős párbeszédek többsége erőltetett és béna. A kötelező pozitív gyerekhős szerepében Isabella Sermon nem rossz, de nem igazán lopja be magát a szívünkbe. A kocka informatikust alakító Justice Smith esélyt sem kap a kibontakozásra, mondjuk őt csak azért rakták a filmbe, hogy kipipálhassák az "okos feka csávónak is kell lennie benne" című formai elemet, kábé az első perctől nem értjük, mit is keres ebben a küldetésben. A többi karakter meg az unalomig ismert sablont hozza, ahogy a történet is: helyenként olyan, mintha valami gyenge akciójáték-filmadaptációt néznénk sablonos helyszínekkel meg ellenségekkel. A logika meg-megbicsaklik, helyenként zavaró módon, különösen a műszaki részek hitelessége esett áldozatául a forgatókönyvírók fantáziátlanságának.
Szóval összegészében egy olyan folytatás, ami nélkül simán lehet élni, de azért messze nem annyira rossz, hogy sikítva rohanjunk ki a moziteremből. DVD-n már nem fogjuk megvenni, inkább megnézzük az előzőt még kétszer.
Oké, plusz egy pont még jár Daniella Pineda szerződtetéséért, aki simán a legdögösebb paleo állatorvos csaj ("igen, van ilyen", legalább ezt megtudhattuk a filmből :-)).

Raf ajánlója
Emlékszem, mikor 2015-ben kijött a Jurászik Világ, mennyire megfogott a film. Na nem azért, mert olyan kiemelkedően jó lett volna - hanem mert jól ötvözte a Parkos részt (és ezáltal a fiatalkorom) és a nosztalgiát.
Igen, helyenként megmosolyogtató volt (lásd még tűsarkúban futni a tíreksz elől), de mégis üdítően turbózta fel az első részt - na meg a triceratops babákon lovaglás a gyerekeknek?! Hát ki nem akart hirtelen befizetni egy ilyenre (CGI ide vagy oda)?! Megérintette a gyermeket az emberben.
Aztán, ugye a vasat addig kell ütni amíg meleg (a kovácsok ajánlásával(X)) a Universal úgy döntött, hogy jönnie kell a folytatásnak. A felesleges és középszerű (na jó, borzalmas) folytatásnak.
Miről is van itt kérem nagyba szó?
Elpusztul a sziget, mert hirtelen kitör a tűzhányó, kipusztulással fenyegetve a lokál mindent (hát igen, bölcs dolog egy vulkánilag aktív szigetre telepíteni egy több ezer látogatót fogadó parkot létesíteni - btw, nem volt már valamelyik folytatásban ez eljátszva?), a szenátus vitatkozik, hogy most mentsünk-ne mentsünk, közben egy retconnal előrántják Hammond prof közeli munkatársát, aki segített neki kidolgozni az eljárást, blablabla, s ő segíteni akar megmenteni a lehető legtöbb dínót. Meglepetés: nem eszik olyan forrón azt a kását!
Kezdjük a pozitívumokkal (nyugi, rövid a lista):
- a dínók jól néznek ki
- a képi világ is teljesen jó, operatőri munka dettó
És akkor a negatívumok, a teljesség igénye nélkül:
- PG13 a film - ezzel semmi gond nem lenne, ha nem lenne röhejes ahogy premier plánban leharapja az egyik (pontosítok, ÚJABB) mixeltdínó az egyik gonibácsi karját és sehol semmi vér! Tudom, családbarát meg minden, de meg lehetett oldani ezt máshogy is
- mosolygó dínó. RLY?
- HCN (hidrogén-cianid) tartályok egy laborban. Miért is? És a színtelen, robbanékony, erősen mérgező gáz miért is színes és nem mérgező és nem robbanékony?
- az egész film HATÁSVADÁSZ jelenetekkel van tele. Nem válik előnyére.
- Chris Pratt próbálja a Ryan Gosling-iskolát felidézni (lásd még: arccal, nézéssel színészkedni) - csak éppen egyrészt nem megy, másrészt látszik, hogy képtelen komolyan venni a drámai nézést és csak a pénzre gondol közben.
Ne nézd meg. Nem érdemes.

A partiállat

Deanna (Melissa McCarthy) lánya éppen az utolsó évét tölti azon az egyetemen, amit az anyja a születésekor félbehagyott. Az anya büszke is a lánya sikerére, de a látszólagos családi idillbe belecsap a villám: a férje váratlanul közli, hogy válni akar. A csalódott nő az első sokk után úgy dönt, itt az idő megvalósítani a régi álmát, és befejezni az egyetemet.

McCarthy ugyanazt a karaktert hozza, akit általában szokott, és amihez a legjobban ért. Kicsit bénácska, kicsit önbizalomhiányos, de mindig szeretnivaló. A színésznő nem fél hülyét csinálni magából, és mint a többi vígjátékában, ez itt is remekül működik. A partiállat nem egy kiemelkedő mozi semmilyen szempontból, de másfél óra könnyed kacagáshoz és hangulatjavításhoz tökéletesen elegendő.

A cikk utoljára frissítve: 2018.10.

Vissza a lap tetejére | Vissza a nyitóoldalra