heatwave.hu

[Filmek] [Otthoni hifi] [Programozás] [Autók] [Autóhifi] [Szórakozás] [Fotók] [Minden]

Oldaltérkép

Filmajánlók 22.

Filmek téma
Jubileumi 500. moziajánló: Utazók
Filmajánlók 01.
Filmajánlók 05.
Filmajánlók 07.
Filmajánlók 17.
Filmajánlók 10.
Filmajánlók 23.
Filmajánlók 16.
Filmajánlók 02.
10 kedvenc film
Filmajánlók 14.
Filmajánlók 26.
Filmajánlók 24.
Filmajánlók 11.
Filmajánlók 15.
Cápás rendhagyó filmajánló
Filmajánlók 19.
Filmajánlók 08.
Vámpíros-vérfarkasos rendhagyó filmajánló
Filmajánlók 04.
Filmajánlók 03.
Filmajánlók 13.
Filmajánlók 09.
Filmajánlók 12.
Filmajánlók 27.
Halloween Night Fest 2 rendhagyó moziajánló
Filmajánlók 06.
Filmajánlók 25.
Schwarzenegger 80's rendhagyó filmajánló
Filmajánlók 18.
Prince of Persia rendhagyó filmajánló
Underworld 1-4 elemzés
Filmajánlók 29.
Filmajánlók 21.
Filmajánlók ábécérendben
Filmajánlók 28.
Filmajánlók 20.

Zootopia

Wolkens kritikája
A Pixar az Agymanók után újabb, ezúttal gyakorlatilag csak felnőttek számára értelmezhető animációs filmet alkotott. Legalábbis a gyerekek valószínűleg kevésbé lesznek oda az adócsalás leleplezéséért, a hivatali lajhárokért, a politikai süketelésért, a munkahelyi motiváció hiányáért, a média torzításának bemutatásáért... felnőttként azonban egy remek karikatúrát láthatunk napjaink társadalmi problémáiról, számos kikacsintással, az egészet egy pörgős akciómoziba öltve.

Kedvenc mangarajzolóm, Mark Crilley mondta múltkor az egyik videójában: "Nem az a lényeg, hogy az ötlet briliáns legyen. Végy egy egyszerű ötletet és valósítsd meg briliáns módon." Ő akkor példának a Toy Story-t hozta, mondván, hány olyan filmet láttunk már, amiben a játékok mozognak, amikor a gazdájuk éppen nem látja őket, a Toy Story mégis klasszikussá tudott válni ennek az ismert ötletnek a kidolgozásával. Hasonlóképpen a "zsaru 48 órát kap, hogy egy szimpatikus bűnözővel karöltve felderítsen egy bűntényt" szituáció sem ma látta meg a napvilágot, a Zootopia viszont esélyes arra, hogy ezzel a sztorival új klasszikus legyen.
És én sem most írom le először: kötelező. :-)

Raf kritikája
Na, hogy is volt a kreativitás hiánya/kockáztatni nem merés a Disney-nél?
Ja, hogy rajzolt filmben lehet?
Akkor valódi filmben miért nem?
Tudom, kérdezgetek itt hülyeségeket egy nemzeti ünnep előestéjén a kis dolgozószobámból Újpesten...
Amúgy ez a film.. Ez.. Ez 2016 Shrekje/Lego mozija - gyerekek miatt mennek a szülők, a gyerekek élvezik a cuki lényeket, a vicces jeleneteket, a felnőttek meg értik a sztorit, a kikacsintásokat, az utalásokat (Breaking Bad. IGEN, minden idők egyik legjobb sorozatára is volt egy akkora utalás, sőt, homidzs!, hogy a methlab adta a másikat), sőt, hogy ez egy buddy cop film. És milyen jó annak!
És akkor térjünk vissza a film címére: értem én, hogy le "kell" fordítani, de az ég szerelmére, egy ennyire beszédes címet (Zootopia - azok kedvéért, akik már félálomban olvassák: ZOO és utópia) átferdíteni Zootropolis-nak... Jó, tudom, az álcélközönségnek nem számít, de akkor is...
Verdikt: mi az, hogy nem láttad még?!?! Most foglalj azonnal!

Wyrmwood

Amikor azt hitted, már láttál minden zombifilmet.
Eredetileg csak ezt a fenti félmondatot akartam írni ajánlóként, de aztán úgy döntöttem, a tömörség ellenére sem annyira ütős, mint ez a film. A Wyrwood annyira régimódi, a klasszikusok előtt tisztelgő zombifilm, amennyire csak lehet, és közben úgy hoz be újításokat, remek ötleteket, hogy hosszú idő óta először végre azt érezzük, van ebben a műfajban még kiaknázatlan potenciál.

És közben szemérmetlen módon ugrál ide-oda a vérfürdő és az abszurd humor között. A karakterek hol a sztereotip képüket, hol a saját karikatúrájukat tolják a maximumra. Van itt őrült tudós, a verekedés közben moralizáló gonosz katona, családjukat vesztett fiatal és idős, a túlélésért küzdő férfiak... és a női főszerepben Bianca Bradey, aki valószínűleg minden idők legdögösebb, legkeményebb, legszexibb zombifilmes csaja (oké, Manuela Velasco a REC szériából azért még versenyben van :-)).
A Szexterápia, az Utolsó órák és a Wyrmwood után ki kell jelentenünk: igen, az ausztrálok pofátlanul jó filmeket csinálnak mostanság.

Egy őrült pillanat

Wolkens kritikája
Egy elvált apukát nyaraláskor a tengerparton elcsábítja a legjobb barátja még éppen kiskorú lánya - ez tuti csak francia film lehet. :-) Az, hogy vígjáték-e, már kevésbé egyértelmű besorolás. Tény, hogy tele van helyzetkomikummal, félreértésekkel, karikatúraszerűen megrajzolt karakterekkel, és sokat nevet a néző, de utólag visszagondolva a film erőssége mégsem igazán ez.

Meglepő módon sokkal inkább a helyzet hiteles bemutatása az összes szemszögből: a jóképű pasiba hirtelen beleszerelmesedő lány teljesen irracionális viselkedése, az apjában és a legjobb barátnőjében egyaránt nagyot csalódott másik lány dühe és bezárkózása, a lebukástól való rettegés és a "most bevallok mindent" között billegő szívtipró esetlen kísérletei a helyzet kezelésére, a válási problémáival küzdő "örömapa" rövidlátása, mind fájdalmasan életszerű arckifejezésekkel, tekintetekkel és gesztusokkal ábrázolva jelennek meg.
Ahogy írtam, ez francia film. Hozzátehetjük, szerencsére. Vannak tippjeim, hogyan végződne a film amerikai, olasz, arab vagy svéd változatban. Egyik befejezés sem tetszene. Amit a film forgatókönyvírói választottak, az viszont igen. :-)

Raf kritikája
Egy újabb remake (az eredeti vagy 40 éve készült). Csak éppen ezúttal Franciaországból.
Egy film, melyben az Életrevalók főszereplője (a fehér) újra tud járni, s bár nem annyira gazdag már, de jó barátja a Világ Egyetlen Heteró Francia Balettrendezőjének, s közösen, két tinilányukkal (nem, a lányok nem közösek, 1-1 van fejenként) elmennek Korzikára nyaralni, ahol se térerő, se anyák/feleségek, csak bulikák, tenger, napsütés (természetesen, éjszaka nem), vaddisznók.
Itt az egyik lány (nem a sajátja, természetesen) belezúg Vincent Casselbe (szerintem a nézőtér legalább 62%-a szintén), egy teliholdas éjszakán, egy meztelen fürdőzés után pedig megszexeli a férfit (a nézőtér 0%-a szintén - lélekben sokkal több; itt már nem merek találgatásokba bocsátkozni).
Persze mindenki szíve összetörik, a Lolitáé, az apjáé, a barátnőé, Casselé.
Hogy milyen a film?
Jó. Jó színészek (vagy csak úgy csinálnak, mintha), meseszép felvételek Korzikáról (HA Korzika és nem a Somogyi dombság), egy Lolita hamvas teste többször hiányos öltözetben, vaddisznók.
Ajánlanám azoknak akik egy gusztustalanság-mentes vígjátékféleséget néznének és/vagy megcsömörlöttek az amcsi verzióktól.

Júlia szemei

Júlia egy olyan betegségben szenved, amitől fokozatosan elveszti a látását. Stressz hatására a ráadásul a folyamat felgyorsul. Stressz az meg van éppen elég, mert a húga, Sara, aki ugyanebben a betegségben szenvedett, öngyilkos lett. De vajon tényleg öngyilkosságról van szó? Júlia meg van róla győződve, hogy a húgát megölték. Nyomozni kezd, versenyt futva az idővel...

A főszerepet Belén Rueda játssza, aki már az Árvaház című horrorban is nagyot alakított, és ezúttal is viszi a hátán a filmet. És ahogy az Árvaház esetében, itt sincsen sok minden újdonság a műfaj szokásos kliséin kívül, és mégis működik az egész. A befejezés ugyan kicsit érzelgősre sikeredett, de a filmet a hangulata és a látványvilága mindenképpen megtekintésre érdemessé teszi. El kell ismerni, a spanyolok értenek a horrorhoz. :-)

Spotlight - Egy nyomozás részletei

Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a Spotlight volt az idei Oscaron a legjobbnak ítélt film. Mivel nem láttam minden filmet, így nem tudom megmondani, tényleg ez-e a legjobb :-), de az vitathatatlan, hogy nagyon jó. Olyan igazi, régimódi mozi, aminek van forgatókönyve, színészei, és rendezője.

A valós eseményeket feldolgozó Spotlight egy 2001-es oknyomozó riport történetét meséli el, amiben egy kis újságíró csapat próbál annak a nyomára bukkanni, miként segédkezik a katolikus egyház vezetése, a jog és a sajtó, meg általában mindenki a papok által elkövetett megrontások eltussolásában. Persze ebből lehetne hatásvadász, gyűlöletkeltő, az újságírókat piedesztálra emelő, giccses meg sokminden más módon elrontott filmet is forgatni, de a Spotlight szerencsére nem esik egyik hibába sem. Csak mesél. Objektíven, távolságtartóan. Ahogy a stáb halad előre a nyomozásban, úgy látjuk meg mi is fokozatosan a probléma nagyságrendjét, és azt a fertőt, ami az egészet körülveszi. A feszültség az első másodperctől az utolsóig megvan.
A színészek, nos... le a kalappal. Nem játszanak, hanem eggyé válnak a szereppel. Michael Keaton egyszerűen döbbenetesen jó, mint a csoport vezetője, Mark Ruffalo pontosan annyira feszíti túl a levakarhatatlan, buzgómócsing riporter karakterét, hogy elhiggyük, ez a zsurnaliszta sosem adja fel, Liev Schreiber viszont pont annyira minimalista, amit a szerep megkíván, Stanley Tucciról meg eddig is tudtuk, hogy bárkit és bármit el tud játszani. Rachel McAdams talán a leggyengébb láncszem, de ebben a stáblistában ez nem túl nagy hiányosság.
Két órányi lebilincselő Mozi, így, nagybetűvel. Ha minden filmkészítő és minden újságíró ilyen lelkiismeretesen dolgozna, sokkal jobb lenne a világ.

Liza, a rókatündér

Nem tudom, láttátok-e a film előzetesét, amiben egy béna japán énekes kísértete meg egy rosszul öltözött nő táncolnak gagyi japán popzenére retró díszletek között, miközben a lány körül hullanak a pasik, mint a legyek. Na, én láttam, vagy ötször, és minden alkalommal azt mondtam, hogy ezt a mozit tuti nem fogom megnézni. De aztán kezdett gyanús lenni, hogy mindenki, aki látta, pozitívan nyilatkozik... mély levegő, tegyünk egy próbát.

És valóban, ami egy zavaros katyvasz volt az előzetesben, az teljesen tiszta és konzisztens a filmben. Egységes, nagyon szépen kidolgozott és hangulatos látványvilág jól fotózva, szarkasztikus, helyenként fekete humor, a filmhez illő zene, kicsit lassan bontakozó, de rendesen felépített történet. A főszerepben Balsai Mónika imádnivaló, a legtökéletesebb Hamupipőke alakítást nyújtja, amit valaha láttunk, szutykos, fáradt szolgálólányból úgy alakul át, hol tátott szájjal megbámult bombanővé, hol szolid, elbűvölő mosolyú szépséggé, hogy csak pislogunk. A mellékszerepekben szolid, de teljesen korrekt színészi játék, Reviczky Gábor káromkodásai, amik szintén rontották a filmelőzetest, a teljes képet látva abszolút viccesek. És ahogy írtam az elején, így van ez nagyjából mindennel, ami nem tetszett a trailerben: mikor végignézed, rájössz, hogy igen, pontosan ki van ez találva, ott a helye, és úgy van ott a helye.
Kedves, szerethető, életigenlő mozi, bár lenne minden magyar film legalább ennyire jó!

Náci zombik 2

Szóval azt gondoltam, zombifilmben engem már nem érhet meglepetés. Karletépés? Á, uncsi. Bélkihúzás? Azt a Machete már kimaxolta. Agyevés? A műfaj alapeleme. Ámde amikor felcsendült Bonnie Tyler-től minden idők legszebb rockballadája, a "Total eclipse of the heart", illett a filmbe (!), és a képeket nézve egészen új értelmet nyert a dalszöveg, na akkor azért eléggé meglepődtem. :-) Aztán jött még egy vicces utalás a Titanic-ra, hogy fokozza a zárójelenet abszurditását. Igen, a készítők tudták, hogyan kell a filmet befejezni.

Ez az utolsó néhány perc rengeteget dobott az egyébként a műfaj megújítására nem törekvő :-) mozin. Ami egyébként látványos (ez ugye van, akinek jó hír, van, akinek nem...), helyenként kifejezetten vicces, és politikailag teljesen inkorrekt. A karakterek jól kitaláltak, a pozitív szereplők - különösen a Zombivadász Osztag önjelölt hősei - abszolút szerethetőek, ellenben a történetben a fordulatok száma... izé, konkrétan nulla. Zombirajongóknak ajánlott, de aki eddig nem volt oda ezért a kategóriáért, az biztos nem ettől fogja megkedvelni.

Deadpool

Wolkens kritikája
Belegondoltam, hány szuperhősös filmet láttam már. Hát, nagyon sokat. Az összes X-men részt, Batmant mindenféle verzióban, Pókembert, a Watchmen-t, nem is folytatom. Voltak közöttük jók, nagyon jók, izgalmasak, látványosak, ötletesek… de szerethető, na az nem nagyon. Kivéve talán az első Kick Ass-t, ami egyfajta paródiája volt a műfajnak. Na és pont ugyanezért imádtam a Deadpool-t.

A történet, fogalmazzunk úgy, nem kifejezetten komplex. Wade, az exkommandós, jelenleg szabadúszó rosszfiú, éppen az eljegyzése után tudja meg, hogy rákos. Végső elkeseredésében sötét génmanipulációs kísérletnek veti alá magát, aminek hatására baromi ronda lesz, cserébe nagyjából halhatatlan, plusz rendkívül gyorsan gyógyul. Így persze nem térhet vissza álmai (meny)asszonyához, amitől érthető módon morcos lesz, és arcát eltakarva Deadpool-ként elszántan keresi a megoldást a problémára. Van sok akció, bunyó, lövöldözés.
Igen, ennyi.
Hogy mitől lesz ez szerethető? Hát, kezdjük azzal, hogy Ryan Reynolds (remek magyar hangja: Nagy Ervin) lubickol a szerepben, mindenből és mindenkiből gúnyt űzve, politikailag olyan mértékig inkorrekt, töményen szexista módon, alpári humorral fűszerezve, hogy megállás nélkül röhögünk. Dőlnek a filmből az utalások másik filmekre, zenékre, színészekre, testnedvekre... nagyjából mindenre. Morena Baccarin a női főszerepben elbűvölő, Reynolds-szal ők ketten a legaranyosabb és legviccesebb párocska a Szexterápiában erőszakról fantáziáló Maeve, és pasija, Paul óta (aki nem látta, sürgősen pótolja). Az összes többi karakter, a főgonosztól Deadpool vak és kokainfüggő nyanya lakótársáig mind ott van a szeren, senki nem lóg ki. A sztori pörög, vicces idősík-váltások, lassítások, gyorsítások, fizikailag kivitelezhetetlen kamerafahrtok, fröcsögő vér, röpködő testrészek, hullahegyek, és a maszturbáció, mint állandóan visszatérő téma - a Deadpool a tökéletes bűnös élvezet. A korhatár 16 év, szerintem bőven elférne rajta a 18 is. Fölötte viszont kihagyhatatlan.

Raf kritikája
Mondhatná az egyszeri mozibajáró, hogy "már megint egy újabb képregényadaptáció" meg, hogy "ráadásul attól a stúdiótól, amelyik megcsinálta az X-Ment, majd megölte és közösült a hullájával, de aztán sikerült mégis életet lehelni bele s most úgy tűnik mégiscsak él"; "ja, hogy ez az a stúdió, amelyik a Fantasztikus négyest kétszer is megerőszakolta - majd letépte a fejét a kvartettnek és a torkukba hányt".
Igen.
Ez Fox-film.
Igen.
AZ a Ryan Reynolds játszik benne aki már a Zöldpilácsban is orbitálisat bukott (meg szinte minden filmjével).
Igen.
Képregényadaptáció.
És mégis.
Ez Deadpool. A képregényvilág legmocskosabb szájú antihőse, aki ronda, gyógyul, infantilis, véres, mocskos szájú, szájmenéses.
AZ a Deadpool.
És micsoda film lett! Mocskos, véres, belezős-felezős (igen, szó szerint! Nem is egyszer!), mocskos szájú, kretén, szórakoztató, teli szájjal röhögős, nézőhöz beszélős.
Érzékeny lelkűeknek NAGYON NEM ajánlott - hiszen melyik másik filmben röhögsz azon, ahogy egy motor lánca premier plánban, lassítva levágja a motoros fejét? Vagy ahogy a bunyó közben ránk néz Deadpool és mond valami hülyeséget? És teszi mindezt nem csak önreflektíven, de teletömi popkulturális utalásokkal, hülyét csinál magából (a karakterből ÉS a színészből is), beszól halivúdnak, a filmiparnak, a többi képregényfilmnek (még stúdión belül is!), mindenkinek és mindennek. Természetesen NEM politikailag korrekten (nem is ő lenne, ha PC lenne) - de fenemód szórakoztatóan.
Ha a 22 Ugrás utca egy metafilm volt, akkor ez egy metametameta^2 film béllel és vérrel; kiszólásokkal és beszólásokkal, hülyén megvarrt sztreccshacukával, beígért folytatással. Kábellel (Scott Summers (aka Küklopsz) és Jean Grey (aka Csodalány, aka Főnix, aka Famke Janssen) klónjának gyereke). Ja, és van stáblista utáni extra jelenet.
Verdikt: ha túl érzékeny vagy akkor ez nem a te filmed - hacsak nem szeretnéd látni többször is RR pucér seggét. Amúgy irány, gyerünk, moziba be! Ne tántorítson el a magyar szinkron (mert TERMÉSZETESEN nincsen feliratosan, csak OV pár kései időpontban), mert Nagy Ervin fenomenális (végre nem Stohl Buci!!!!!!4!!!) - összességében jó a szinkron; de természetesen eredeti nyelven újranézős mindenképpen.
ui.: Nagaszonikus Tini Torpedó - az utóbbi évek legjobb szupihős neve.

Ha Isten úgy akarja

Tommaso egy profi szívsebész, aki naponta emberek életét menti meg. Sajnos nagyjából ez az egyetlen pozitívum, ami elmondható róla. Civilben egy arrogáns bunkó zsarnok, aki meg van győződve arról, hogy ő zseni, mindenki más meg hülye és ennek megfelelően terrorizálja is a környezetét. Így aztán fel sem tűnik neki, hogy csinos felesége szép lassan zugivó lett, gőze sincs az időközben felnőtt gyerekei vágyairól és céljairól, nem is sejti, hogy a kollégái utálják a háta mögött. Aztán egy napon beüt a krach, amikor fia - akinek természetesen ugyanúgy orvosi pályára kellene mennie, mint az apjának, más szóba sem jöhet – bejelenti, hogy ő bizony pap lesz.

Tommaso csak pislog ki a fejéből, mint egyszeri plázacica a részecskefizika szakkörben, és nagyon nem érti, hogyan történhetett mindez. Kezdve azzal, hogy Isten nem létezik, és természetesen mindenki hülye, aki ezt máshogy gondolja. Akkor pedig nincs más teendő, mint bebizonyítani, hogy a pap, aki kimosta az ő fiacskája agyát, egy közönséges csaló. És beindul az akcióterv... ami persze egészen máshova fut ki, mint azt hősünk eltervezte.
Ez a film egy igazi felhőtlenül kacagós olasz vígjáték. Egymást követik a poénok, helyzetkomikum és verbális humor egyaránt szerepet kap (jó a szinkron!). Minden színész telitalálat a karakterére. Marco Giallini a tökéletes seggfej, egyszerűen imádnivaló, mint elviselhetetlen családfő. A feleséget alakító Laura Morante elvileg 60 éves, gyakorlatilag azt sem hiszem el, hogy elmúlt 50 :-), ő szintén hatalmas adag öniróniát csempész a szerepébe. Alessandro Gassman, a karizmatikus atya megtestesítője igazi rocker, ha mindenhol ilyen papok hirdetnék az igét, egészen máshogy állna a katolikus egyház.
A legszebb mégis az, hogy ennek a szórakoztató mozinak sikerül kellően fontos és komoly üzenetet közvetítenie: tiszteld a másikat, mindenkihez fordulj pozitívan, és az a lényeg, hogy másokkal jót cselekedj, akkor is, ha a világnézeted egészen mást mond, mint az övék. Nem az a fontos, hogy mindenki megváltoztassa a véleményét, mert Te úgy akarod, hanem hogy felismerd a szükségességét, mikor kell megváltoztatnod a sajátodat.

Mustang

Ha valakinek esetleg nem mondana semmit a cím: ez a török dráma lesz a Saul fia konkurenciája az idei Oscar gálán. Mivel ez utóbbit nem láttam, ezért az esélyeket nem tudom összehasonlítani... de az biztos, hogy a Mustang megérdemli a jelölést. Annak ellenére, hogy szinte minden tekintetben különbözik a két film, egyvalami közös bennük: szélsőséges eszmék okozta tragédiákat dolgoznak fel. A Mustang esetében ez az elvakult konzervativizmus, konkrétan a nők jogainak korlátozása – sőt, teljes elnyomása - a családban, a jövőjük biztosításának álszent zászlaja alatt.

Lale, Nur, Selma, Ece és Sonay öt leánytestvér, akik szüleik halála után nagybátyjuk és annak anyja felügyelete alá kerülnek egy kis török faluban. Már az első nap kemény konfliktust hoz: a nevelőapa és nagymama számára a lányok ártatlan szórakozása maga az erkölcsi fertő. A ház otthon helyett egyre inkább börtönné válik - a törvényszerűen ismétlődő kitörési kísérleteket követő napokon egyre szaporodnak a rácsok, a lakatok, a tüskés kerítések... de az igazi sorscsapás a lányok számára az, amikor elkezdődik a kiházasításuk.
A Mustang, nos... kábé a harmadik percben úgy hasbarúg, hogy utána görnyedten nézed végig. Időnként fellélegezhetsz, az átmeneti boldog pillanatokat bemutató idilli képeket nézve... aztán hamar kapsz még pár gyomrost, hogy megint levegőért kapkodj. Jobban izgulsz a lányokért, hogy megmeneküljenek, mint akármelyik akcióhősért, akit kábé az elmúlt tíz évben láttál. Mert tudod, hogy ott a forgatókönyv majd megoldja a problémát, ez itt viszont egy olyan pokol képe, amihez talán elég bekopogtatni pár házzal arrébb. A Mustang minden pillanatában hiteles, köszönhetően az öt testvért alakító lányok fesztelen, lámpaláztól mentes, üdítően természetes játékának. Ehhez jön a gyönyörű operatőri munka, és a hangulatában minden pillanatban illeszkedő soundtrack. Igazi remekmű, nem szabad kihagyni.

Gonosz halott (2013)

Az eredeti Gonosz halott a nyolcvanas éves VHS-korszakának leghíresebb (-hírhedtebb?) horrorklasszikusai közé tartozik, mint a Péntek 13, a Halloween meg a Rémálom az Elm utcában. Az új változat szeretne felnőni a nagy névhez... de úgy hullik darabjaira, mint egy leprás zombi a zöldhulladék aprítóban. Hiába a rémisztő hangeffektek, a hatásvadász "mindig mindent csak félig világítunk meg" megoldások, az összes szorgalmasan újrahasznosított horrorfilmes klisé, a maszkmesterek egyébként remek munkája és a több hektoliternyi művér, az egész egyszerűen egy másodpercig sem tud félelmetes lenni. Stílszerűen mondhatnánk: ezt a halottat nem sikerült feltámasztani.

Late Phases

(mivel nincs magyar cím, ezért önkényesen "Ha eljön a telihold"-nak fordítom :-))

Szerintem a jó forgatókönyv titka az, hogy érdekes embereket helyez érdekes szituációkba, és egyszerűen csak megnézi, hogyan reagálnak. A Late Phases is pontosan ezt csinálja: vegyél egy vak és csökönyös háborús veteránt, dugd be egy nyugdíjasotthonba, ahova időnként egy vérfarkas jár kóstolgatni. Nagyjából ennyi a történet lényege... és a film minden hibája ellenére ez pontosan elég ahhoz, hogy elejétől a végéig fenntartsa az érdeklődést. A mogorva ex-katona szerepében Nick Damici elhiteti velünk, hogy még a látás hiánya sem akadály, ha harcolni, nyomozni vagy tervezni kell.

Az effektek az alacsony költségvetés ellenére tűrhetőek, az egyetlen, ami zavaró, hogy rengeteg szál marad elvarratlan - lett volna még potenciál a filmben. Ezzel együtt a vérfarkasos kategóriában kellemes meglepetés, végre egy darab, ami képes elrugaszkodni az unalomig ismert megoldásoktól.

Backcountry

Alex, a munkában nem túl sikeres fiatalember túrázni viszi jogász barátnőjét, Jenn-t. Aztán kiderül, hogy a fiú a túrázásban sem túl sikeres, és nagyjából az első adódó helyen eltéved az erdőben. A párocska kétségbeesetten próbálna visszatalálni az ösvényre, de az igazi kétségbeesés csak akkor jön, amikor felbukkan a sátruknál egy hatalmas medve. Azt meg tudjuk a régi székely közmondásból, hogy a medve nem játék. Ebből a filmből ki is derül, mennyire nem az.

A helyzet az, hogy a Backcountry simán lehetne 10 pontos, ha lett volna rá még egy kis pénz. A film érezhetően alacsony, sőt nyomott költségvetésből készült, és meg sem próbálja elkövetni azt a hibát, hogy az akciójelenetekre helyezze a hangsúlyt. Azok sajnos kifejezetten bénára és összevisszára sikeredtek. Ettől a pár perctől eltekintve a darab kitűnő: okosan adagolva a baljós előjeleket, remekül építi a feszültséget és az elveszettség érzetét anélkül, hogy konkrétan látnunk kéne a fő veszélyforrást, az első összecsapás után pedig tökéletesen érzékelteti a helyzet reménytelenségét. A női főszerepben Missy Peregrim fantasztikusat alakít, aktuális lelki és fizikai állapota mindig hitelesen látszik az arcán, különösen a történet vége felé érzékelteti kiválóan, milyen az, mikor már csak az életösztön utolsó pislákoló szikrái visznek előre valakit.
Ha a medve megjelenítése nem is lett kellően meggyőző, az általa okozott sérüléseké annál inkább. Erős gyomor és idegrendszer ajánlott a megtekintéshez, a Barlang és a The ruins rajongói viszont garantáltan elégedetten fognak csettinteni az maszkmesterek művei láttán (és még az is lehet, hogy párhuzamokat fedeznek fel ezzel a két filmmel).

Aljas nyolcas

Az első gondolat, ami Tarantino nyolcadik filmjét nézve megfogalmazódott bennem: hát én hülyét kapnék, ha ezt magyar szinkronnal kellene végigszenvednem. És nem azért, mert bármiféle előítéleteim lennének a szinkronnal szemben, hanem azért, mert az Aljas nyolcas iszonyatosan ráérős film, és ezt legalább az ízes tájszólással folytatott párbeszédek tompítják. Komolyan, Tarantino megengedi magának, hogy a film elején három (négy? öt?) percen keresztül egy darab behavazott feszületet mutasson. A néző pedig szétüli a hátsóját a 170 perc alatt... de a film lassúsága ellenére nem unatkozik.

Általában nagy bánatom mostanság a nagy amerikai filmekkel, hogy hárommásodperces-kétmondatos vágásokból épülnek fel, mintha a jelenkor sztárjai ennél hosszabb szövegeket nem lennének képesek egyben megtanulni és elmondani. Tarantino színészei viszont megbirkóznak a feladattal: a címnek megfelelően nem túl népes gárda képes arra, hogy az író-rendezőre jellemzően finomra polírozott párbeszédeket és monológokat tökéletesen közvetítse. Samuel L. Jackson brillíroz, uralja a filmet, pedig a szorító másik hét sarkában :-) is nehézsúlyú ászok vannak, olyan igazi veteránok, mint Kurt Russel, Tim Roth, Jennifer Jason Leigh meg Michael Madsen. Pillanatok alatt olyan csoportdinamikát teremtenek egy lepukkant kunyhóban, hogy az egyszeri pszichológia-szakos hallgató tátott szájjal mered a vászonra. Mert igazából erről szól az Aljas nyolcas: a mindenkori erőviszonyok függvényében folyamatosan felépülő majd összeomló érdekszövetségekről, árulásokról, hazugságokról, rejtett motivációkról és egy rakás aljas és kegyetlen gyilkosról. Tarantinot ismerve természetesen sejthető, hogy inkább lesz vérfürdős a konfliktus kicsúcsosodása, mintsem békességes.
Akik szeretik a kétségtelenül őrült rendező filmjeit, most sem fognak csalódni. Akik nem, azok meg se próbálják megnézni. :-)

Valami követ

A tavalyi év egyik legjobb horrorjának kikiáltott Valami követ, nos... jó. :-) Szóval nem olyan észveszejtően-hűdenagyon jó, de azért rendben van.
Jay, a fiatal lány elérkezettnek érzi az időt, hogy lefeküdjön pasijával, Hugh-val. A dolog nem is sikerül rosszul... csak éppen a fiú átad a lánynak valamit, és nem, nem betegségről van szó. Hanem arról, hogy innentől valami - amiről semmit nem tudunk - követi a lányt, és meg akarja ölni.

Az alapötlet nem rossz, és szépen érzékeljük, ahogy Jay-en a kezdeti hitetlenkedést követően eluralkodik a para. Barátai segítségével próbál úrrá lenni a helyzeten, de a valami, ami mindig egy másik ember alakjában jelenik meg, tántoríthatatlan. Úgy tűnik, az egyetlen megoldás továbbadni az átkot... de ennek is megvannak a maga nehézségei, és kérdés, hogy Jay megszabadulhat-e valaha. A kissé zavaros és helyenként logikátlan történet ellenére a film végére a néző is eljut oda, hogy minden, a vászon valamelyik sarkában felbukkanó járókelőben életveszélyt lát. Az alkotók pedig rendesen rá is játszanak erre, kihangsúlyozva a film erkölcsi mondanivalóját (már ha létezik ilyen egy horrorfilm esetében :-)) : jól vigyázz, mit cselekszel, mert lehet, hogy utána életed végéig a hátad mögé kell pillantgatnod.

Holtpont 3D

Ha most kellene szakmát tanulnom, tuti forgatókönyvírónak mennék. Egyre inkább úgy tűnik, hogy ez hiányszakma Hollywoodban, miközben számítógépes grafikusokkal Dunát lehet rekeszteni. A Holtpont című mozi ezt a két állítást teljes mértékben alátámasztja, kezdve azzal, hogy egy sokak által eleve feleslegesnek ítélt újragondolása a klasszikus Patrick Swayze-s/Keanu Reeves-es eredetinek. És amiben újragondolták, hááát… szóval mondjuk úgy, kissé csiszolatlan maradt a gyémánt. ;-)

Ami abszolút meglepő, hogy ennek ellenére nem lett nézhetetlen a film, sőt, két nagy pozitívuma van. Az egyik, hogy sugárzik belőle a sportok szeretete, olyan szemkápráztatóan szép képekben mesél szörfözésről, snowboardozásról, hegymászásról, ejtőernyőzésről, búvárkodásról és még sok minden másról, hogy az embernek rögtön kedve támad kilépni a komfortzónájából. A másik az ehhez kapcsolódó gondolat, hogy mindenkinek meg kell találnia a maga útját, azon kell járnia, és ha nem félünk élni, akkor nem félünk meghalni sem, amikor eljött az ideje.
Azt, hogy ezek megérik-e egy 3D-s mozijegy árát, mindenki döntse el maga, elvégre a saját utunkat kell járni. :-)

Star Wars VII: Az ébredő erő

Szóval az van, hogy értem azokat, akik odavannak ezért a filmért, mert alapvetően jó, látványos, vicces, pörgős, laposra veri az új trilógia bármelyik darabját, és visszahozza a régi, igazi Star Wars érzést.
A helyzet azonban az, hogy én, akinek az eredeti trilógia volt a Minden, a Mese, a Sci-Fi, így, nagybetűkkel, mégsem vagyok oda érte. Pedig nincs sok probléma a filmmel, csak annyi, hogy egyrészt görcsösen próbál megfelelni a régi rajongók elvárásainak, másrészt görcsösen próbál megfelelni a 21. századi nézők elvárásainak.

Így a történet gyakorlatilag az eredeti Csillagok háborúját klónozza 90%-ban. A fennmaradó 10%-ban pedig a Birodalom visszavágot. Persze ettől még lehetne ütős a film, vagy akár egy vicces visszakacsintás, hiszen Vin Diesel sem csinált mást a legutóbbi Riddick filmben, mint hogy saját magától lopott, és az mégis jól működött. Az, hogy az Ébredő erőnek ez az alkotók legjobb szándéka ellenére sem sikerül, annak pedig egy egészen szomorú oka van.
Mindenki kapaszkodik?
A tévés kvázi-tehetségkutató műsorok, és a valóságshow-k.
Igen.
Azok a műsorok, amik az instant celebbé válás kulcsai. Ahol imádat tárgya lehetsz, hős lehetsz, anélkül, hogy megjártad volna előtte azt a poklot, amit például a Whiplash című mozi mutatott be az idén tökéletesen. No meg az eredeti Star Wars trilógia.
Luke Skywalker nem egy instant hős. Keményen edz fizikailag és szellemileg, tanul, hibázik, veszít, talpraáll, fejlődik. Hosszú utat jár be, amíg álmodozó ifjúból a lázadók rettegett vezéralakja lesz. Egyszerre tanulja a hatalmat és a vele járó felelősséget.
Ehelyett most kapunk egy nagyszájú fiatal srácot, aki még a lézerpisztolyt is reszkető kézzel tartja célra, meg egy csajszit, aki egész életében csak bottal verekedett és nem vezetett egy robogónál bonyolultabb járművet. Aztán mire észbe kapunk, a csaj sztárpilóta, aki egyszerre három birodalmi vadászgépből csinál hülyét egy olyan űrhajóval, amit életében akkor irányít először. Fénykarddal minden gyakorlás nélkül mindketten méltó ellenfelei egy kiképzett harcosnak, akitől a fél galaxis retteg. És csaj, aki soha életében nem használta az Erőt, telekinézisben úgy lenyomja a fényt egyébként a levegőben megállítani képes ifjú sötét lovagot, hogy csak úgy porzik. Mert ők már csak ilyen instant sztárok, hiszen a 21. században ez követelmény.
Ahogy a film közepe táján el is hangzik: "Az Erő nem így működik."
Szerintem sem.

Krampusz

Szórakoztató és látványos horrorszerűség, amiből kiderül, hogy léteznek még a rokonoknál is gyűlöletesebb lények :-), és hogy nem feltétlenül az uncsitesók szemétkedése a legrosszabb, ami Karácsonykor történhet. Ha eljön a Krampusz, úgy jártál, kész, mész a levesbe.
Persze nem mindenkinek jött le ennyire egyértelműen az üzenet. A moziban két nagyonszőke tinilányka segítséget kért kis csapatunktól a film befejezésének értelmezésében. :-)

Káosz Karácsonyra

Minden évben megpróbálkozik valaki egy sok szálon futó, többgenerációs karácsonyi vígjátékkal. Idén a Káosz karácsonyra próbálja kitölteni az űrt, egyébként nem is rosszul. Jók a karakterek, hihetőek a konfliktusok, a szereposztásban csupa ismert, kitűnő, de mégsem sztárkategóriás színész. Kellemes kikapcsolódás, ami a kelleténél több cukormázat kapott, ezért sajnos a vége felé átfordul erőteljes giccsbe, de ennek ellenére szerethető.

Olivia Wilde rajongóknak különösen ajánlott, de én még mindig Marisa Tomeire szavazok :-), még ha ebben a filmben a koránál tíz évvel idősebbre sminkelték is (ellentétben Diane Keatonnel, akit viszont tíz évvel fiatalabbra...).

Spectre

A legjobb Daniel Craig-es Bond film. Mondjuk ebben a kategóriában nem volt nehéz nyerni. :-)

A cikk utoljára frissítve: 2016.04.

Vissza a lap tetejére | Vissza a nyitóoldalra

  E-mail: wolkensKUKACheatwavePONThu Copyright Wolkensdorfer Péter Utolsó frissítés: 2018.09.04.